Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Pásztorórák

váratlan pofon, egészen a lábam ujjáig végigfutott rajtam, a legkisebb ellenállásra is képtelen voltam, miközben az öreg szelíden, ám határozottan az ajtó felé nyomott, ennek így kell lenni, édes fiam, mondta halkan, eltökélten, Juliska nagyon beteg, bármelyik pillanatban itt hagyhat, s nem szabad nekünk már egymás nélkül élni. Emlékszem, én csak hápogtam, Jancsi bácsiztam neki tehetetlenül, az öreg rám se hederített, sorsával megbékélten, de nála addig sose tapasztalt konoksággal hajtogatta, hogy amit az élet hatvan évig megakadályozott, azt jóváteszi a halál, s különben is, Márton az én becsületes nevem, mondta még, és gyengéden kituszkolt az ajtón. Szóval, ez az én igazi bűnöm, megakadályozhattam volna azt, ami megtörtént, de én elfutottam, bele a hűvös, józan éjszakába; egészen reggelig űztek, hajtottak a gondolataim. Az egyik pillanatban szentül meg voltam győződve róla, hogy csak képzelődöm, hogy a kilencesben semmi jóvátehetetlen nem készül, a másikban meg majd szétpattant a fejem, hogy tennem kell valamit. Tudja, miközben az éjszakai utcát jártam, és megpróbáltam előrevetíteni a történendőket, teljesen belerészegültem az egészbe, akkorra már igen-igen magasra nőtt a szememben az a két kis öreg, s kívántam is, hogy megtörténjen minden, amit sejtettem. Mondom, egészen begőzöltem, pedig nem szokásom a lelkizés, de ez ilyen helyzet volt: olyan tiszta az éjszaka, olyan nagy a csönd, hogy meg tudtam számolni a pulzusomat. Nem hetven volt, megnyugtatom, ezerszer is átvillant az agyamon, hogy tulajdonképpen tőlem függ az életük, de valami azt zakatolta bennem mindent tűlharsogón, hogy én nem lehetek olyan kegyetlen, mint az eddigi sorsuk volt, így arra jutottam, hogy ez a szemét élet megérdemli, hogy a Szerelmesek a halállal, érti, megkésett egymásra találásuk egyetlen lehetséges kiteljesítésével álljanak rajta bosszút, még ha nem annak szánták is, amit tettek, hanem menekülésnek a bizonyosságba minden bizonytalanságok elől. Mondtam már, hogy nem erősségem az ilyen lelkizés, higgye el, a két öreg maga tudta a legjobban, mit kell csinálnia, s ha ebben az egészben én elmarasztalható vagyok, akkor vállalom, de csakis ebben az értelemben, ahogy elmondtam, mert látom már, hogy a kivizsgálás ellenem fordult, mert rájöttek a pénzre, s most már azt sem tartják kizártnak, hogy én tettem el őket láb alól. 319