Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kövesdi János - A nyitott sír

Összenéztünk Bercivel. Más asztaloktól ilyen szófoszlányok ütötték meg a fülünket: — Az öreg senkit nem enged magához. Ha szólnak hozzá, nem felel... — Azt mondja, tavasszal meghal. A felesége március 15-én halt meg, egy éve... — A pap úrvacsorakor azt szokta mondani: ,,Az Úrnak szolgája áldozik magáért." Egy sírásó sírját se áshatja meg más. Erről meg van győződve az öreg. — Már a járáson is foglalkoztak az üggyel... — Közétkezde? Már mióta emlegetik. Kocsis tehetetlen... — Fullajtár legidősebb fia vasárnap hazajön. — Hiába jön. — Cibákéknál meg Lázáréknál nagy veszekedés volt délután. Az öregek szemére hányták a fiataloknak, hogy úgy bánnak velük, mint Fullajtár fiai az apjukkal. A Cibák menyecske rá akarja venni Ferit, hagyják itt az öregeket és költözzenek Kassára. A Feri apja nem engedi eladni az új házat, csak a régit... Az elnök azt mondta: — Hétfőn kijönnek a járásiak. Ha nem hagyja abba, bevitetem a pszichiátriára. — Tudod mit? Legjobb lesz, ha békében hagyjátok az öreget. — Barati vélekedik így. Jó ötvenes, nyugodt ember. — Kinek árt vele, ha megássa magának a sírt? Konok természet az öreg, rendes sírban akar feküdni. Biztosan érez valamit... Amióta meghalt a felesége, egészen megaszalódott. Egy női hang a sarokból: — Suhajdáné unokája azt mondta, palacsintává veri Kocsist, ha még egyszer piszkálni meri Lala bácsit... Berci hozzám hajolt: — Ki hitte volna, hogy az öreg ügye ennyire felizgatja a kedélyeket?! — Nemcsak Fullajtárról van itt szó... Várj, beszélek Baratiékkal. — Felálltam. Berci visszarántott. — Elment az eszed? Beleártani magad ilyesmibe?! Azt mondanák, nyegléskedel, meg hogy túl sokat képzelsz magadról, pedig még csak... — Nem biztos. 262