Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Családi Krónika

Hallom a sötétben, ahogy István hátratolja a széket maga alatt, feláll, s az ajtó felé megy. Felkattintja a villanyt, és hunyorogva néz rám. — Csupa szomorú dolgot mondasz. Halálról, betegségről... Öröm, szépség nem is volt az életükben? — Volt, bizonyára volt, de azt nem úgy őrzi meg az ember magában, mint a fájdalom emlékeit. A tragédiák mélyebb sebeket vágnak, nehezebben hegedőket. Az öröm, akár a rőzseláng, egy perc alatt ellobban. — Igazad lehet — mondja István —, de rettenetesen megéheztem, miközben őseimet megidézted. Szólok Božkának, hogy készítsen valami harapnivalót. Jó? — Jó. De előbb fejezzük be ezt az oldalt. — Mennyi van még hátra? — Lajos nagybátyád születésének a dátuma s a tiéd. — Lajost már végigmondtad. Magamról pedig eleget tudok. — Azt hiszed? — Azt. — Ez nem is olyan biztos. — Nem? — Azt például tudod-e, hogy koraszülött vagy? — Micsoda? — Hat hónapra születtél. — Te őrült vagy! — Nézd csak. Te december másodikán jöttél a világra, apád anyáddal pedig ugyanazon év májusában kötött házasságot — mondom, s a Családi Krónika „Esketések" oldalára lapozok. — Látod? Itt van: május 19. — Hű, a mindenségit, de melegem lett. Te mit szólsz ehhez? — Ne légy begyulladva, teljesen normális csecsemő voltál, fejlett és egészséges. A többi apádra és anyádra tartozik. Abban az időben nemigen számolgatták a napokat. De még a hónapokat se. Háború volt. Nekem volt egy iskolatársam, akinek az esküvője után tíz napra kislánya született. Akkora hassal esküdött, hogy alig fért be a templomajtón. — Ezt miért mondod? — Csak a példa kedvéért. — Te, lehetséges az, hogy csupán miattam házasodtak össze?! 242