Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Családi Krónika

tennem azt, amit teszek? Nem kegyetlenség-e szóról szóra ide idézni a krónika árnyait, s azokat, akik még élnek, és vallottak a halottakról? A kérdéseket eleresztem. Huss, repüljetek! Hiszen csak igazságtevés, nem pedig felelősségre vonás az, amit teszek, csupán azt igyekszem feltárni, amit a történelem évtizedek során hordalékával elfedett. Mert az embernek jelene és jövője csak akkor lehet, ha van múltja is; nagyapja, nagyanyja, szépapja, üke — történelme. — Van azon az oldalon még két név — mondja még mindig az ablaknál állva István —, akikről semmit se mondtál. — Igen. Vágó József és Vágó Lajos. Az első anyád bátyja volt, a másik pedig az öccse. — Élnek? — Nem. — Mikor haltak meg? — József egészen fiatalon meghalt. Nem volt még huszonegy éves sem. — Hogyhogy? — Tudod, Vágó nagyapád, ahogy mondták, nem volt valami jótét lélek. Hajszolta a családját télben, nyárban, s kiporciózta az ételt, italt. 1934 telén József nagybátyád az uradalom szőlőjében dolgozott. Meghűlt, tüdőgyulladást kapott. Az öreg Vágó nem engedte, hogy nagyanyád orvost hívjon. Félt, hogy el kell adnia az egyik üszőt. Később aztán már hiába adta el, mert a tüdőgyulladásból tüdővész lett, és fél év múlva kihányta a tüdejét. Egy arcképe maradt, amelyet nagyapád az üsző árából megnagyíttatott. Láttam azt a képet. József nagybátyád szép, tiszta arcú fiatalember volt, fekete hajú, messze néző szemekkel. Igen szépen énekelt, így mondták. — És Lajos? — Hát az hosszabb história. — Mennyivel? — Sokkal. — Miért? — Azért, mert többet és hosszabb ideig élt. — Mikor halt meg? — 1946-ban. — Hogyan? — 1942-ben behívták katonának, munkaszolgálatosnak, a 2. magyar 232