Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Családi Krónika

— Szüle. — Még! Leül, az asztal lapjára mered. Látom, hogy az öklét összeszorítja. A bütykök felett a bőr kifehéredik. — Szilé?... Hosszú csend szakad közénk. Várok. Nem zavarom Istvánt. A szobába kintről beszűrődik az utcán áthaladó autók zaja; eddig észre sem vettem. Fáradtságot érzek magamban. Jó volna kinyújtózkodni valahol lent a Duna partján, s hallgatni a füzeket, a fészket rakó szarkák csörgését, a vadkacsák zizegő röptét, a gerlicék krúgatását, a hullámokat, ahogy sodródnak lefelé a partok között... Aztán Istvánra téved a tekintetem, s hallom, hogy suttogva ismételgeti az imént kimondott szót, — Szilé... szilé... szilé... — Nos — kérdem tőle —, mire gondolsz? — Nech mně, pro boha, nebo se zblázním — hadarja —, však je to šílenství.

.. * — Figyelj ide, István, ha nem akarod, nem folytatom. Végső soron te semmiről sem tehetsz. A bűnös nem te vagy. — Nem! Tudni akarok mindent, amit te megtudtál. Eddig nem gondolkoztam ezen. De nem is gondolkozhattam, hiszen senki sem beszélt róla. Apám sem. Hallgatag ember volt. Befelé élt. Nem emlegette soha azt, ami azelőtt volt, hogy idehoztak bennünket... S egyáltalán, az utóbbi években, kevéssel a halála előtt csak a temetőbe járt. Néha fél napot is elüldögélt anyám sírja mellett. — Arra le egyszer sem volt?! — Nem tudom. Nem figyeltem az útjaira, — Az előbb úgy tűnt fel nekem, hogy a ,,szüle" felizgatott. Valami eszedbe jutott a szóról? Arra gondolok, hogy... — Nem, semmi... Csak olyan furcsán hangzik. — Más semmi? — Semmi. Az ólomfal. Nagyon vastag az ólomfal. Nem engedi át a gondolatokat. Minden visszafordul oda, ahonnan kiindult. Körök és ellipszisek keletkeznek, bezárkóznak az utak, az emlékezet megtér önmagába. 4 * Hagyd abba, az istenért, mert megbolondulok, hiszen ez őrület... 228