Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Káin

hajnalát. Tiszta szívvel, hálát adva az Úrnak, hogy megérlelte a vetést a felszántott földeken. Az aratás kezdetének a napja a mai nap. Áldott nap, az Úr napja. Szívem megtelt örömmel és hálával az Úr iránt. Nagy csend fogja körül a tájat előttem, a pára ezüst ködként száll alá a füvekre, a domb hajlatai felragyognak, s a levegő megtelik friss illatokkal. Elindulok felfelé a dombra, hogy ott várjam meg a napkeltét. Mozdulatlan bokrok állnak egymás mellett, leveleiket az ég felé fordítva. Lassan megyek, arcomat a kelő nap felé tartom, s nem gondolok semmire. Csak az örömet érzem, az öröm tiszta melegségét, ahogy átjárja szívemet. Mikor felérek a dombra, szétnézek az ébredő tájon..." ...Mikor felért a dombra, szétnézett az ébredő tájon. Hosszú-hosszú kilométereket járt be, nappalok, éjszakák maradtak mögötte; hegyek, vad sziklás tájak, lápok, mocsarak, ingoványok, végtelen, felszántatlan termőföldek, bevetetlenül; leégett falvak, elpusztult városok, felszaggatott utak. Pusztulás, pusztaság, fekete gyász, korommá égett emberi mindenség. S most elért idáig. A dombig. A dombig, amelyről lelátni a falura. Hosszú napokon át az utakat róva számtalanszor elképzelte magában, hogy milyen lesz ez a pillanat. Próbálgatta, milyen lesz az íze, milyen lesz az öröm, milyen lesz a hazaérkezés pillanata. S most felért a dombra, és csak állt, s nézte azt, ami a falu volt. A derékba tört torony csonka gerendái felszaggatták a kék ég húsát, a szálló felhőket s a madarak röptének láthatatlan ívét. Idegen, mozdulatlan volt a táj, amely előtte hevert. Mocsok. Az elüszkösödött tetők torz feketén feküdtek a domb alatt. Hazaértem, gondolta a férfi, itthon vagyok. Állt a dombon, s nézte a messzeséget. S a messzeségben mintha önmagát látta volna. — Hazaértem — mondta halkan, mintha csak a füvekhez szólt volna. — Hazaértem. Sokáig állt a dombon, mint aki valami csodára vár, aztán lassan, nagyon lassan elindult lefelé a poros dűlőúton. Gondolatok nélkül 208