Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - A máglya

Vagy inkább azt, hogy százszor vigyék a többi hóhérral így, és ne tudja, melyik útja végén várja a gáz! Eszelős undor és düh vonaglott a száján, mellére szorította a kezét, elhallgatott, és én nem sürgettem. Tudtam, mennyire kínzó az ilyen közeli emlék, a megalázottság, a szenvedés még visszajár, és nem enyhül. — Este meghalt az öreg Fein bácsi, a tanító. Szívroham végzett vele. Hiába dörömböltünk, vertük az ajtót, ha megállt a vonat, haldokló van a vagonban, segítsenek... Csodáltam akkor Tillát, milyen gyengéd volt a gyerekéhez, és milyen bátran csitítgatta... Talán a vérét is odaadta volna akkor, hogy megkímélje és megmentse... Igen, akkor nagyon erős volt még, igazi anya... Aztán... aztán más lett... jaj, nem bírom elmondani! Vörösen égő szemét rám emelte, és reszketett, apró rezzenésekkel külön-külön minden izom táncolt, vibrált rajta, mintha valami belülről rángatta és tépte volna. — Ott a rámpánál, a szelekciónál történt... — folytatta Viola nagy sokára, és az elfojtott izgalom haragosan piros foltokat festett csontos arcára. — Mindenki tudta, tudhatta ő is, hogy az olyan asszonyok útja, mint az övé, egyenesen a halálba visz. Kisgyerekkel nem hagyják élni, dolgozni,.. Meg kell halnia, nincs irgalom!... Talán azért volt olyan jó a gyerekhez a vagonban. Rápazarolta utolsó szeretetét, búcsúzott tőle. Már készült rá, hogy elhagyja, nem megy vele... És el is hagyta! — Hogyan? — pillantottam megdöbbenve Violára. — Nem láttam, pontosan nem is tudom, hogyan történt... Később ott volt a mi oldalunkon. Azok közt, akiket arra ítéltek, hogy még dolgozhatunk. Nem kérdeztem meg, hol maradt a gyereke, abban a szörnyű zűrzavarban és halálfélelemben csak a húgomra és magamra gondoltam ... Tilla más barakkba került, de én még akkor este megtudtam mindent... Egy asszony mesélte, hogy egy négyéves kislány zokogva az anyját kereste... Az ő szoknyájába kapaszkodott, amikor egy SS-legény kergette, és durván eltépte tőle. A többit úgy mondta el Viola, egymásra hányt szavakkal, már könnyekre fakadva, mintha valami iszonyú bűnről vallana, amelyért neki is felelnie kell... Kesslerné elhagyta a gyerekét, letagadta, nem ment vele a halálba. Nem felejtheti el, nem bocsáthatja meg neki, ha száz esztendeig élne is... De Tillának is tudnia kellett, vagy talán látta 13