Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Magyar poéta a Morva partján

embert, aki egyedül rój ja az uccákat. Nem tudták, hogy mialatt szenvtelenül rójja az ódon házsorokat, a bogaras külső mögött megszületnek az új magyar líra legszebb melódiái. Szeged volt szülőhazája, a pipaccsal tűzdelt búzatenger, napfény, azúros forró nyári ég. Ehelyett mit kapott Szakolcán ? Fojtó, zárt kisvárost a határszélen. Váradon Ady, Emőd Tamás és a többi bohém szabad légkörében élt, itt Szakolcán megkötött kisvárost kapott, ahol a kispolgári sablon irányította az élet minden gesztusát. Álmodozó lelke, nagy titkos szépségek felé szállt, — a hivatás nehezéke pedig ide rögzítette egy sárfészekbe az Isten háta mögé, amelynek bánata még évek multán is sírt benne. »Bús Morva mentén árva kis Szakolca Emlékszel-e régi vándorodra ? Ki itt tanyázott két keserű évet, Ës ifjúból bölcs öreg legény lett. — Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza A Tisza táját vágyó dalaimba.» Magasabb irodalmi kultúrát itt talán egyedül a kaszinó falán függő Gvadányi arckép képviselt. S az Alföldre és a világba elsóvárgó költőnek — két fiatal éven át — itt kellett élnie. Csoda-e, ha tiszta, mély sorokban tört fel benne a remeteség ? «Ma hull a hó és álom hull a hóban Bólint a láng az üres kaszinóban, Az öreg doktor német lapba süllyed, Mint vén Kámzsás nézi a gót betűket. A szolga fát tesz a beteg parázsra, Horácius hol mezeid varázsa ? Itt ólom lábon jár a gond a hóban Ës Amerika rémlik a viskóban. Amerika az aranyhímű távol Sző be remény és kétség fonalából — Ma hull a hó és álom hull a hóban Befüggönyözve a világ valóban. — 144 —