Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Akiben a Szepesség lelke megszólalt (Peéry Rezső)

a városka körül lévő pincék ajtaja kinyílik és csalogató,, fagyos, hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, mint az erdőből visszatérő mesék.» Arra, hogy «némely vidéki város a hegyek között, völgyekben mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik eldugott és nyirkosfalú vén kolostorokra, a lőcsei gyolcsosok szekereire, amint hajnalban a hetivásáros falu felé nyikorognak, toronyórákra, «melyek valami olyan időt mutatnak, amilyen talán soha sincs». S már összemosódnak az álom és valóság, a művészet és realitás határai. Láttuk-e valahol az ódon templomokat a Kárpát völgyeiben, vagy a lublói fotográfus képeit, melyeken «öreg asszonyságok üldögélnek fejkötősen és régi selyemben ? Vájjon tényleg találkoztunk-e a poprádi nagyszakállú bormérővel, akinek «olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak, bőrköténye és hosszú — hosszú vasszürke szakálla« Ketvényi Nagy Sámuellel, a késmárki liceum jeles növendékével, Roncsy de Ronch kapitány úrral, Mikkel, a törpe szolgával, a borongó Kavaczkyval, a zárkózott és titokzatos podolini Riminsky úrral, mireánk is vigyázott-e Lubomirski úr szigorú képmása a podolini algimnázium falairól ? Ez a sejtelmes világ, a félmúltnak ez a bájoló varázslata, múltnak és jelennek ez a különös elvegyitése, ezek a homályban összemosódó, de részleteiben kísértetiesen pontos és állandóan fölkisértő emlékképek, ez Krúdy Gyula művének világa. Egy magyar író teremtette meg egyedül és hosszantartó munkával, író, akit a kortárs meghálált, de csak mint szórakoztatóját, aki korának egyszerű és népszerű irodalmi fórumain serkentés és példa nélkül, szinte kényszerből és kenyérkeresetképen alkotta meg években kortársait megelőzve mindazt, amit ma, mondjuk, a nagy francia íróknál, elsősorban Marcell Proustnál annyira csodálunk. Krúdy Gyula két írót érezhetett ősnek : Mikszáthot és Jókait. Mindkét író hagyományát a legszerencsésebben élte át és dolgozta be életművébe. Jókaitól termékenységet és áradó mesekedvet örökölt. Mikszáth az élő mult iránti érzékét élezhette ki benne, meg humor- és iróniaérzékét, bár Mikszáth nagyon is hozzátartozott ahhoz a múlthoz, — 131 —