Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])
Akiben a Szepesség lelke megszólalt (Peéry Rezső)
Akiben a Szepesség lelke megszólalt IRTA : PEÉRY REZSÖ »A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magányosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma Hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csendesen aludna egy óriásasszony és halkan, mélyen lélegzene álmában : így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban szakad a földre.» Ha e mondat hanghordozását figyeljük, nem nehéz megállapítanunk, hogy e halkan és intimen mesehangulatú hasonlat megteremtője valószínűleg Krúdy Gyula. Ö szerette ' így életre ébreszteni a kárpáti tájat, de csak ő tudott ilyen meghitt, melankolikus szeretettel beszélni róla, mondatainak csengésével és elmosódó színű képével mintegy a táj metafizikai varázsát idézve fel. A kárpáti hóesés hangja Szindbádot hívja elő a Krúdy-alakok pasztellszerű és kavargó sokaságából, Szindbádot, aki az ezeregyéji varázslat után az Északi Hegyek alatti kisvárosban ébredt fel. Szindbádot, az ezeregy éj szaka és Krúdy tüneményes írói képzeletének hajósát, akinek igen gyakran «eszébe jutott fiatal korából egy város, — völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó s ahol a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziséghe alvó kék erdőket.» Behavazott vendégfogadókra gondolunk ezután valahol a határ szélén, ahol egy deresedő férfiú bort kóstol a pirosképű gvardiánnal, a Tátra havára, mely néha úgy világít, mint az olvadó acél este a völgy hámoraiban, kisvárosi estékre, »midőn a toronyórán az alvó csókák és varjak a mutatón a félkört beutazták és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, — 130 —