Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Akiben a Szepesség lelke megszólalt (Peéry Rezső)

Akiben a Szepesség lelke megszólalt IRTA : PEÉRY REZSÖ »A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magányosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma Hegyek és beláthatat­lan völgyek között mintha csendesen aludna egy óriás­asszony és halkan, mélyen lélegzene álmában : így hang­zik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban szakad a földre.» Ha e mondat hanghordozását figyeljük, nem nehéz meg­állapítanunk, hogy e halkan és intimen mesehangulatú ha­sonlat megteremtője valószínűleg Krúdy Gyula. Ö szerette ' így életre ébreszteni a kárpáti tájat, de csak ő tudott ilyen meghitt, melankolikus szeretettel beszélni róla, mondatai­nak csengésével és elmosódó színű képével mintegy a táj metafizikai varázsát idézve fel. A kárpáti hóesés hangja Szindbádot hívja elő a Krúdy-alakok pasztellszerű és ka­vargó sokaságából, Szindbádot, aki az ezeregyéji varázslat után az Északi Hegyek alatti kisvárosban ébredt fel. Szind­bádot, az ezeregy éj szaka és Krúdy tüneményes írói képze­letének hajósát, akinek igen gyakran «eszébe jutott fiatal korából egy város, — völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó s ahol a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziséghe alvó kék erdőket.» Behavazott vendég­fogadókra gondolunk ezután valahol a határ szélén, ahol egy deresedő férfiú bort kóstol a pirosképű gvardiánnal, a Tátra havára, mely néha úgy világít, mint az olvadó acél este a völgy hámoraiban, kisvárosi estékre, »midőn a to­ronyórán az alvó csókák és varjak a mutatón a félkört beutazták és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, — 130 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom