Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Kossik István: Selmeczi emlékeim

SELMECZI EMLÉKEIM. Irta: Koppány (Kossik) István. Pereg az élet filmszalagja. Látom a Klopacska-toronyhoz ragasztott félház szobáját, ahol születtem, — a lorony földszintjén a nehéz tölgyfakaput, mely kívülről egy zsineg megrántására nyílt ki, fából volt a kilincse, de óriási nagy vaszár volt rászegezve,- ez nyíit a boltíves nagy pitvarba. — Látom a nyikorgó, emeletrőlemeletre kanyargó, rozoga főlépcsőket, a torony padlásához vezető egyszerű létrát s fent vagyok már a fatoronyban, ahonnan nyári estéken rengeteg sok denevér árasztja el a közeli környéket. — Kinyitom a torony ablakát, szemben találom magam az Óvárral, a déli napsugárban fürdő Rózsa-utcával, az egész Ó-várossal. Kissé jobbra kihajolva, látom a páratlan szépségű Kálváriát, alatta a három főiskolai épületet, balra nézve pedig a fenyőhajú Paradicsomhegyet, csúcsán a messziről látható feszülettel. De ha még jobban kihajolok a jobboldal felé, látom az egész völgykatlant, az alsó utcát, amint Szentantal felé húzódik s a Leányvárat, amint kiemelkedő magányában komoran őrködik a város tűzbiztonsága felett. De, a mi a legközelebb esik, azt csak most látom meg, mikor már beleütközik az orrom. Az ablak előtt két kampóról kötélen lógó „klopacskát." Hopp! Hiszen itt a padon, amelyiken állok a magam hat éves kicsinységével, hogy kiláthassak, igen, itt a padon van a fakalapács, amelylyel ezt a lógó deszkát ütni szokták. Gyorsan lehajolok érte s máris ütésre lendül gyenge gyerek-karom, de egy öreg kéz gyengéden visszatartja s azt mondja: Nem szabad! Oh! micsoda kegyetlenség megtagadni tőlem ezt a kis örömet. Hiszen lent az édesapám műhelyében, négy fal között vaskalapáccsal is annyiszor üthetem-verhetem az ott heverő deszkadarabokat, ahányszor csak jólesik, hát miért nem szabad ezt idefenn a magasban, ahol a zajjal senki fülének nem ártok? — Nem szabad, fiacskám — mondja mégegyszer az öreg bakter bácsi, aki a toronyba felkísért, jobban mondva, feltámogatott, — mert ez nagyon messze elhallatszik s azt hinnék odalent, hogy tűz van valahol! — S kivette a fakalapácsot a mohó gyermekkézből. Ez a bakter bácsi akkoriban hetven esztendős, nyugbéres bányász volt, Horvát Józsefnek hívták. Gyermekei már akkor nagyszülőkorban éltek szanaszét az országban, meglehetős sok volt a dédunokája, de egyet se látott közülük s valamennyi iránti nagy szeretetét mind-mind rám pazarolta, ki öreg napjainak vidámítója, játszópajtása voltam. Az öreg Horvát bácsi mestere volt a „klopacskának." Már régen ott porladtak hamvai a „fraubergi" temetőben, amikor még mindig emlegették, valahányszor a klopacska hangja a város felett elhangzott. Az éjszakai, bányába hívó, három „verses" kopogása misztikus dallammá vált ütései alatt, melyhez a kíséretet az Óváros hegye háromszoros visszhangjával szolgáltatta. S mily hátborzongató, komor és fájdalmas volt az a kopogás, melyet bányásztemetések alkalmával, a város völgyét végighömpölygő nagyszerű harangzúgás hirtelen megszűnése utáni csendbe belekopogott, ütéseiben, ebben a komor kopogásban, benne volt minden lélek síró vonaglása. Ez az öreg kopogó-művész először a feleségét, az öreg anyókát tanította meg a kopogás művészetére, ki gyengélkedései alatt helyettese volt s halála után hosszú éveken keresztül utóda maradt; — a második tanítványa én lettem negyedik elemista koromban. A két tanítvány olyan jól tanulta meg ezt a művészetet, hogy nem lehetett már megkülönböztetni a mesterétől. Mikor az öreg anyóka heteken át a haláloságyán kínlódott, én, a kis gimnázista, minden éjjel két óra előtt felmentem a toronyba és az Óvár torony131