Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Tassonyi Ernő: A darabont főispán beiktatása

közgyűlést hirdessen és a tisztviselőket tiltsák el a közgyűlésen való megjelenéstől. Az indítványt egyhangú lelkesedéssel elfogadták. A városon különös lelkesedés érzése lett úrrá s amikor az ifjúság este Lits Gyula tiszteletére fáklyás menetet rendezett, a szűk utcákon nyüzsgött, ujongoít az egész város kicsinye-nagyja. A társas vacsorán az ifjúság szónokának üdvözlő szavaira megjegyezte Lits Gyula: a mostani mozgalom nem forradalom, hanem harc a rossz tanácsadók ellen. Erősen hiszi, hogy az öreg király jósága, népe iránti szeretete és az alkotmányra tett esküje meg fogja menteni a nemzetet attól, hogy a: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni", hangjaira ismét az önvédelem fegyveréhez nyúljon. Ifjúsági élményeit idézve elmondta, hogy amikor Tisza Kálmán előtt, mint az akkori ellenzék vezére előtt, a király látogatása alkalmával tüntettek, a későbbi „labanc generális" így szólt hozzájuk: „Helyeslem az ifjúság hazafias lelkesedését. Vigyétek el azokat a fáklyákat a Dunapartra és énekeljétek a Kossuth-nótát! Hadd tudják meg „odafent Budán" is, miként érez a nemzet!" Lits Gyula, amikor elbúcsúzott tőlem, hosszasan tartotta a kezemet kezében és fátyolos szemmel azt mondotta: Ügy-e öcsém, mégsem vagyok én olyan pecsovics? Politikai pályám legszebb befejezése volt az a ti tegnapi ünneplésetek! . . . II. A selmeczi bányapolgár és mi, naiv ifjúság, azt hittük, hogy a törvényhatósági közgyűlés kemény határozata után a darabont kormány nem fogja erőszakolni a főispáni installációt. Nem így történt. Kristóffy megsemmisítette a törv. hat. közgyűlés határozatát. Hiába írt fel jó Szitnyai József polgárnagy a megsemmisítő határozat ellen, a hatalom erőszakolta az ünnepélyes beiktatást és annak határnapjául 1905. december 28-át választotta. Megelőzőleg a városi tanács ellen hetekre menő vizsgálatot indítottak. Azonban a város szénája a rosszakaratú híresztelések ellenére is rendben volt. Senkit sem lehetett hivatalától fölfüggeszteni. A város polgársága, a főiskolai ifjúság eddig soha nem érzett izgalomban élt és évszázadok óta talán soha sem forrott annyira egybe, mint az installációt megelőző hetekben. Komoly és sok politikai vihart látott öreg urak kerestek fel titokban engem és barátaimat, az ifjúságnak hivatalos és nem hivatalos vezetőit, hogy megtanácskozzák velünk a helyzetet. Én, aki már jócska vezéri múltra tekinthettem vissza, kiskorú mivoltomban is súlyosan kezdtem érezni az esetleg szomorú elkövetkezendőkért a felelőssége,'. Minden kétségek között nekem és társaimnak állandóan fülünkbe csengett a pesti lapok cikkeiben hozzánk intézett felszólítás: Selmeczbánya ifjúsága, az ország tekint felétek. Legyetek méltók elődeitekhez, a 48-as ifjúsághoz ! Szerencsére nem volt sok idő a töprengésre. Rémhírek jöttek napról-napra a megtorló rendszabályokról, amelyeket a hatalom tervezett s amelyekből csak annyi volt igaz, hogy egy szép napon Kalmár és Tószt detektív érkezett meg a helyzet kikémlelésére. Az ifjúságot nem hagyta el hagyományos leleményessége és humora. Az állomáson már ott várta Bogyó (Bogisich Gyula) a detektíveket, mint londiner, a Hungária o m n i I á d áj á n a k bakján barátságosan mosolyogva. A detektívek kiszolgálását rangrejtve akadémikusok vették át. Megborotválták és f i rol ták őket selmeczi szokás szerint. Akárhová mentek, felhangzott mögöttük a rögtönösen született gúnykiáltás: Haj, naj, defektiv! A „Magyarország" 48 óra múlva megírta az egész csínyt. Az ország visszhangzott a kacagástól és az államrendőrség visszaparancsolta kéi" legügyesebb emberét. A jól sikerült csíny utáni jókedvet komor hangulat váltotta föl. Megérkezett a riasztó hír a karhatalom érkezéséről. Szeretett és értünk aggódó tanáraink szépszerével nyugalomra intettek bennünket, de mi, akik fiatalon is éreztük az ifjúságért a felelősséget, tudtuk, hogy a túlfűtött légkör telítve van veszedelmes feszültséggel és csak a véletlenen múlik, hogy hol és mikor robban ki . . . Az egyetlen, amit tudtunk tenni, rábeszéltük társainkat, hogy csak testületileg lépünk föl, reméltük, hogy így elejét vehetjük a meggondolatlan cselekedeteknek. Hiába volt minden igyekezet. Egymás után jöttek a túlzók egyéni akciói, amelyeket csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtunk leszerelni, vagy valamiképen jóvátenni. Ilyen egyéni akciója volt például egy szabadcsapatnak az, hogy a karhatalmat hozó vonat előtt a síneket a legmagasabb emelkedés helyén faggyúval bekente és a kis, 92