Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Czobor László: Hetven évvel ezelőtt

HETVEN ÉVVEL EZELŐTT . . . Irta: Nemespanni Czobor László. Csodálatos, de igaz, hogy a Selmeczbányán eltöltött gyermekéveim egyes epizódjaira élénkebben tudok visszaemlékezni, mint a legutóbb történt sok eseményre. Hogy Tisza István mi mindent mondott, mikor a szerb háborút a Háznak bejelentette, arra csak kevésbé emlékszem. De hogy a métavezérünk, Dalmady Jóska, minő goromba szavak kíséretében tett szemrehányást nekem azért, hogy a Spitálszkón a longamétát én vesztettem el, arra most is jól emlékszem. Hálás és kedves tárgy ez nekem. Kedves ez bizonnyal más öreg embernek is. Ugyanezért szívesen élek az alkalommal és az emlékezet szárnyain visszaszállok oda a messzeségbe és írok a múltról, diákkoromról, arról a szép és felejthetetlen időről, amikor fakarddal játszottunk katonásdit, hévvel vertük a Kampót és a Csapla—Sztenczl hajdúk energikus üldözései közben vígan szánkóztunk a felső piacról le egészen a Fajnor-bolt sarkáig. Akkor büntettek bennünket azért, ha a város területén szánkázni mertünk, ma pedig dicsérő elismerés jár ki annak, aki ott ródlizni és korcsolyázni ügyesen tud. Hát bíz ez régen volt, nagyon régen. A hatvanas évek legelején. Akkor, amikor a magyar szó idegen volt még nálunk és „salvus conductust" is alig 8—10 család körében élvezhetett. Az úritársaságban német szó járta akkor. Engem is német szóra adtak fel Selmeczre iskolába. Tótul az utca népe beszélt, meg a diákság — a játékai közben. Aki közénk diáknak felkerült, tótul, németül rendre jói megtanult. A polgárság németül beszélt, de — magyar ruhát viselt. Kachelmann, Pankaldy, Podhragyay, Schiller és sokan mások most is előttem állanak rámáscsizmás, atillás viseletükben. Mert a polgárság magyar hazafisága példás volt már akkor is. Az 1861 -ik évi követválasztás mozgalmai, Reményi Ede koncertje a felső major termében, az a falrengető taps, mely az akkori idők hazafias nótáját, a „Repülj, fecském"-et kísérte, — a provizórium elkövetkeztekor a hivatalától visszalépő hazafias városi tisztikar melletti ováció, a Széchenyi István halálakor impozáns módon megnyilatkozott nemzeti gyász, mind arról tanúskodtak, hogy Selmeczbánya lakói megértették az új idők szellemét, melyhez ők is fenntartás nélkül és szívvel-lélekkel csatlakoztak. Az akadémia tanítási nyelve akkor még német volt, hiszen a magyar tankönyvek egy része még a hetvenes évek közepén is hiányzott. Jegyzetekből és német tankönyvekből tanult az ifjúság. Tanárainak nagy része is idegenből szakadt hozzánk; jórészük azonban — szolgáljon dicséretükre! — később teljesen hozzásimult az új aerához. Ámde lassan a magyar fecskék is szállingózni kezdtek. Farbaky István miniszteri tanácsost, kit büszkén vallunk a magunkénak, mint asszisztens még a németek alatt kezdette meg befutott fényes pályáját. A liceum tanári kara, Breznyik igazgatóval az élen, odaadással ringatta városunkban a magyarság bölcsőjét, övék az érdem, hogy Selmeczbányán a magyar szó kultusza ki nem veszett. Az öreg Suhayda, a daliás Scholcz, az örökbeteg Csemez és Benda tanárok is, kikre még emlékszem, mind jó magyarok hírében állottak. És mit szóljak Jezsovicsról, örökifjú barátunkról, akit mi mindnyájan olyan nagyon szerettünk? ö is a hatvanas évek elején került ide mihozzánk. Miután Mrňak igazgató és cseh tanártársai a gimnázium színterét 18ól-ben elhagyták, helyüket jó magyar emberek foglalták el. Nedoly igazgató, Hodoly, Brezanóczy, Rózsay tanárok és mások lelkes magyarok voltak. És erre ott valóban szükség is volt, mert a gimnázium alsó osztályaiban a tót és német fiúk a magyar nyelvet akkor még németül tanulták. Ez volt a helyzet szignatúrája. Ilyenformán állottunk akkor az egész vonalon. Tótul, németül ment akkor a tanítás, a társalgás, a hivatalvezetés, egyszóval minden. Fájdalmas erre még rágondolni is. 78