Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Fekete Zoltán: A m. kir. Bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola Selmeczbányán és Sopronban

t Farbaky István miniszteri tanácsos, az akadémia utolsó igazgatóia hozzá. 1838-ban „bánya- és erdőakadémia" lett a címe. Az előadás nyelve — az 1848. évi rövid tartamú változást nem tekintve, — a német volt, s csak a hetvenes években lett magyarrá. Ezzel természetesen elmaradtak az akadémia külföldi látogatói is és ettől fogva kizárólag magyar intézménnyé vált. Bár így a külföldi kapcsolatokat nagyrészt elvesztette, a nemzeti haladás szempontjából óriási lépést tett előre. A bányászati, kohászati és erdészeti tudományokat rövidesen valósággal megmagyarosította. A főiskola régi tanárai közül sok kiváló, jeles erőt sorolhatnánk fel, kiknek neve javarészt a külföldön is ismeretes volt és tekintélynek örvendett. Ilyenek többek közt: Jaquin Miklós, Boda Miklós, Delius Traugott Kristóf, Scopoli János, Haidinger Károly, Schittkó József, Russegger József, Svaiczer Gábor, Wehrle Alajos, Honig János stb. Az erdésztanárok közül Wilckens Henrik és Feistmantel Rudolf neve a legismertebb. De a hallgatóság sorából is sokan kerültek ki olyanok, kik a tudomány és a gyakorlat terén európai viszonylatokban is kimagasló alakjai voltak koruk szaktársadalmának. A magyar éra egyébként tárgyi tekintetben egyáltalában nem jelentett visszaesést az akadémia fejlődésében. A magyar államélet újraébredése és a lélekzethez jutott önkormányzat hatalmas ütemben fejlesztett ki sok mindent, ami a nemzeti haladás és megerősödés érdekét szolgálhatta. A főiskola is többszöri újjászervezésen ment keresztül, tantervét átdolgozta, gyűjteményeit bővítette, tanszékeit szaporította s különösen a mult század 90-es éveitől kezdve nagyarányú építkezésekkel is hozzájárult ahhoz, hogy a maga nemében Európa egyik legjobban felszerelt ilynemű intézetévé váljék. 1904-ben a „m. kir. bányászati és erdészeti főiskola" címet nyerte el. A tanulmányi idő 4 évre emeltetett. A főiskola szakosztályai a „bányamérnöki" „fémkohómérnöki", „vaskohómérnöki" és „erdőmérnöki" szakosztály elnevezést kapták. A magyar korszaknak is sok jelese volt, mind a tanárok, mind a főiskoláról kikerült szakemberek közt. Farbaky István, Schenek István, Cséti Ottó, Herrmann Emil és Miksa, Fekete Lajos, Vadas Jenő tanárok nevei mind a külföldi, mind a belföldi szakközönség előtt ismert. Sajnos, a hely szűke nem engedi, hogy nagyjaink nevét ezen a helyen mind felsoroljuk. A világháború kitörése a hallgatóság mód nélküli megcsappanását idézte elő. A tanárok, akik zsúfolt tantermekhez voltak szokva, kénytelenek voltak néhány, be nem vonult hallgató előtt előadást tartani. Nyomasztó érzés volt azt tudni, hogy ifjaink élet-halál küzdelmet vívnak a távoli harctereken, míg a tudomány csarnokában ez a csendes, vértelen munka folyik. A tanárokat, kik augusztusban bevonultak, még a szünidő folyamán felmentették a hadiszolgálat alól s visszaküldték őket Selmeczre, hogy a szakoktatás folytonossága ne szenvedjen. Eleinte szinte bántó volt ez a tétlenség. Csakhamar azonban miniszteri rendeletek jelentek meg, melyek a harctérről szabadságolt hallgatók főiskolai kiképzését szabályozták. Rövidített tanfolyamok tartását rendelték el. így aztán eleinte egyenkint, később elég tömegesen szállingóztak vissza a katonahallgatók, hogy egyegy félévi anyagot gyorskurzusszerűen hallgassanak végig. A rendes előadásokon kívül tehát 2—3 hetes rövidtanfolyamokat is kellett tartani naponta több csoporttal, ami azután igazi háborús készenlétet kívánt a tanárok részéről is. Nyári szünidő nem volt. Szomorúan értesültünk olykor-olykor egy-egy hallgatónk hősi haláláról,* de vígasztalt a végső győzelem reménye. Az 1918. évi események azonban megsemmisítették minden bizakodásunkat. Éreztük, hogy a helyzet reménytelen. De azért mindenki a helyén maradt és az őszi * Mintegy 70-en estek el a világháborúban. 56