Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Kosáryné Réz Lola: Régi tragédiák

ternek megy, soká kell tanulnia, nem hoz pénzt. Nekem pedig még négy kisebb van otthon. Lehajtotta a fejét a másik öregember. Lassan borzolgatni kezdett a szakállán és csöndesen, mélyen felsóhajtott. Szinte arra gondolt már, hogy odahívja az öreget az íróasztalhoz és felolvassa neki a jelentést. Az egész úrvölgyi bányászat jóformán reménytelen, a hegyek kimerültek ... az állam évek óta nehéz pénzt fizet rá a művelésre, mialatt a munkások béremelést kérnek és zúgolódnak... mi lesz, ha nem lehet tovább halogatni a döntést? Az öreg Lauko és mind a többi, asszonyostól, gyermekestől elpusztul, kis hegyoldali viskójuk összedűl, görbe kertecskéjüket belepi a gyom ... az egész város, az egész vidék meghal, hacsak a károlytárnai feküvágat aranytelért nem fog érni. De vájjon lehet-e remélni ezt? Nem meddő munka-e az ezer év óta átlyukgatott hegyben ez a makacs kutatás? Az állam apasztani kívánja a munkáslétszámot máris . . . És most hozza az öreg Lauko a fiát. . . Ránézett az öregre. Az mosolygott. Bizalommal és várakozón. — Csak tesik gondolkozni, miltóságos úr. In várok. A fiú is vár. Mink türelmes emberek vagyunk. Tesik jól meggondolni, hová tegyük őt. A hányókhoz, vagy a kocsikra, vagy később vájárnak akár. Erős fiú ő és ügyes. És szorgalmas. Meglátja a miltóságos úr. Vérében van már a bányászmunka. Amióta emlékezünk, bányász volt minden nagyapánk. Mégis, ha szólhatok, legjobb lenne, ha valamelyik mérnök úrnak tetszene adni a keze alá, mert esze is van a kölyöknek, hátha később még a bányásziskolába is bekerül és hutman lehet belőle? Ezt szeretném, miltóságos úr. Ezt szeretném. S fekete kezefejével megtörülte a szemét, ami könnyes lett ettől a gondolattól. — Csak tesik gondolkozni, méltóságos úr. De az öregúr nem gondolkozott tovább. Nem volt szíve hozzá, hogy tovább gondolkozzon. Odament az íróasztalhoz, beütötte a tollat a kalamárisba. — Mi a neved, fiú? — Laukó Károly — mormogta elfogódva a suhanc. Az öregúr megírta a cédulát: — Laukó Károly az úrvölgyi bányáknál beosztandó. Aláírta, átadta. — Holnap a mérnök uraknál jelentkezzenek. Az öreg, mikor a hálálkodás után már a küszöbön volt, még visszafordult mosolygó arccal: — Majd a másik négyet is elhozom . . . Mind fiú . . . Mikor elment, az öregúr visszaült az íróosztalhoz s a karjára hajtotta az arcát. A hajdú, mikor benézett, csak mélyrehajtott, remegő ősz fejét látta. Csöndesen visszahúzódott. . . * * 1925. ... Az öregúr, az öreg Laukó s talán már Laukó Károly is, rég pihennek békén a hegyoldali temetőben. A bányák zárva vannak. Ki bánja most, hogy a szegény hevérnépség pusztul? Asszonyostul, gyermekestül, sorban vesznek, hegyoldali viskójuk összedől, kis görbe kertjüket felveri a gyom ... De, mintha az öregúr szemével nézném, nekem úgy fáj a bányák és bányászok haldoklása és mintha így megmenthetnék valamit az életnek belőlük, el-elmesélek róluk valami apróságot . . . Almási rét a Szitnya alatt Alsó hodrusi tó Tirts-forrás 122