Rozmaringkoszorú – Szlovákiai magyar tájak népköltészete
Mesék
298 MESÉK meg a másik vesszőt, és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik, és így tégy, míg mind a kilenc bőréből ki nem ugrik! Ezzel elment a fiatal herceg. Amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik a tengeri kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hány magától félig hal, félig vízikutya képében. Tüstént megragadván a fiatal herceg, kezdé verni, úgy, mint a vén banya parancsolá, és úgy történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilencedik vesszővel megverné, oly szép volt már, milyent még sosem látott a herceg, és olyan szépen kérte, hogy a herceg már lankadni kezdett; ekkor ismét összeszedte erejét, és kiverte a kilencedik bőrből is. Ekkor a gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott: — Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent megadok azért, hogy megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! — mondta egy rakás kőre mutatván —, ezek mind hercegek, kik engem akartak, ele egy sem verhetett ki minci a kilenc bőrből, azért kővé váltak. Ne, ez a vesszőcske, üss mindegyikre, felelevenednek! A herceg megütötte a köveket, felelevenedtek, s mindegyik a tengeri kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy elkéstek, mert a fiatal herceg felültette a tátosára, hazavitte. A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt határozva. Nagy örömmel ment a herceg az ő lovacskájához, de mily nagy volt a csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét. — Mit szomorkodol, lovacskám? Uradnak semmi sem hiányzik! — Szomorkodom, ugye, nem gondolkoztál még arról, volt-e édesanyád? — Az én anyám! — szólt a herceg nem kis csodálkozással. — Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod ki, hát meghal nemsokára! — Hát hol van? — kérdi a herceg. — Hozd el a tükrödet, majd megmutatom! Benéztek a tükörbe. — Látod-e azt a kőfalat? — Látom — mond az ifjú herceg —, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök, ha arra megyek. — Ne köpj oda többé, az a te édesanyád! Megszörnyűködött a herceg, s úgy tett, amint a tátos mondta. Egyszer azt kérdi a király: — Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?
