Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

bert nevelni". Persze, mert Kossuth Lajos az eszményképük, „Kossuth úr, aki az egész hazát adózásra akarja csábítani". Petőfi, mint a kortársi visszaemlékezések egybehangzóan állítják, a Dunaparton sétál, tudja, hogy ez a legbiztosabb hely a találkozásra. Barátai ugyan jórészt elszéledtek már, de mégis, lesz még egy-kettő. Igaza van. Kinézésével ellentétben nagyon vidáman parolázik U j h á z y Lajossal, amint az feltűnik a hajóállomásnál. Ujházy hátranéz s kiált is már D ömök Eleknek: — Nézd csak, itt van Petrovics Sándor! Mire a költő szokott modorában így vág vissza: — Te falusi ripők, azt se tudod, hogy én P e tő f i vagyok és nem Petrovics! S tüstént nagy rikkantásokkal összeborulnak.

5

6 Ám a költő nemcsak neve szerint lett más, hanem felfogásában is a lét mindennapi dolgairól. Nem óhajtja többé igénybe venni a diákok önzetlen barátságát. Saját lábán áll, saját munkája révén akar megélni. Ez pedig egyelőre semmiesetre sem a költészet, hanem a színészet. Színész akar lenni, szerepért eped, de a színtársulatba nem veszik fel. Fekete Gábor igazgató a győri színtársulattal próbál Pozsonyban nevet szerezni a magyar Tháliának. Nehezen megy a dolog. A szép, Pozsony arányaihoz illő kőszínház, ott a Halászkapu előtt, melyet egy magyar gróf, Csáky György, épített: a német színtársulaté. Olyasmi szóba se jöhet, hogy a helyettes fővárosban, a magyar király koronázó helyén, akárcsak néhány hétre is, magyarul játszhassanak a színészek. Azaz, hogy játsz54