Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

elbúcsúzik tőlük s magánosan csatangol a városban és környékén, míg amazok hallgatják az előadásokat. Örül annak az egyszerű szabadságnak, hogy lélekzetet vehet s nézelődhet kedve szerint jobbra és balra. Nincs rá adat, hogy a diákokon kívül bárkivel is ismerkednék-barátkoznék a városban. Egyedül van, de nem elhagyott. Szép, meleg ősz volt ekkor Pozsonyban. Sütött a nap, mintha pótolná azt, amit a nyáron elmulasztott. A házak közül a költő a szabadba vágyott. Pozsony környékét, a mai Hegyiligetet, ami akkor még kirándulásszámba ment, sűrűn keresi fel. Lehet, hogy délelőttönként egymaga járt a Bimbóházban, lehet, hogy délután a diákokkal együtt kószáltak arrafelé, hisz a fiatal költő mindig szerette a társaságot. Szeptember végén, október elején, ezek az utak tele vannak az érett szőlő és a friss must édes illatával. Az olyan vendéglőben, mint a Bimbóház, mindig sajátos pozsonyi kedélyesség honol. Ilyenkor a nyár utolsó ajándékait rakják a vendégek elé a tiszta fehér abroszra: foszlós kalácsot, sült gesztenyét, hámozott új-diót, szőlőt és mustot. 1841 őszén is különösen jó bortermés volt Pozsony szőlőiben. A Bimbóházat, amelyről egy színes rézkarc maradt fenn ezekből az évekből, egy Éder nevű pozsonyi szőlőműves építette. Egy városi feljegyzés szerint 1849 után (Paskievics hadai átvonultak Pozsonyon is) egyideig a vendéglő „Zu den sieben Kosaken" nevet viselt.

3

9 Innen, a város feletti szőlőkertekből, nagyon szép kilátás nyílik a Duna felé lassú méltósággal lejtő Pozsonyra, mely úgy terül el a kék vízszalag mentén,