Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

Nem hosszú volt tebenned múlatásom, S az órák mint a nyíl röpültenek, De ily órákat a nagy mennyországon Angyalnak adnak csak az istenek. Édenben éltem üdvözülöttképen Barátaimnak nyájas, hü körében. A messze távol kéklő f át y ólába Takarja már szép képedet, Pozsony, Nem lágyul a vad végezet, hiába Nyogel panasz kesergő ajkamon: Mennem kell! s tán örökre szakadátok Már tőlem el, ti szeretett barátok? Vegyétek hát a bujdosó kebelnek A zúgó szélben hangzó végszavát: Szerencse kényei akár emelnek, Akár nyomor s ínségbe döntnek át, Míg a koporsó nyugtomat nem adja, Érettetek gyúl szívem indulatja. A vers dátumaként minden Petőfi-kiadásban ez áll: Pozsony, 1840. január 21. A kéziraton ugyanaz olvasható. A verset más költeményeivel együtt egy füzetkébe írva 1841-ben adta át Pozsonyban a költő emlékül Neumann Károly

1

8 barátjának (későbbi aradi ev. lelkésznek). A verset Neumann viszszaemlékezéseivel egyetemben először 1880-ban közölte a „Vasárnapi Ujsá

g", a „Búcsú" hasonmását is közzétéve. A „Búcsú" a füzetke első verse. Az első versszak második sorában lévő „ismét" szó 18