K. Thúry György (szerk.): Nyitra - Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék. A felvidéki útmutató gyűjteménye (Budapest. Felv. Egy. Szöv, 1940)
Pozsony vármegye története
42 összeomlott. Felbomlását nemcsak Szvatopluk fiainak széthúzása idézte elő, hanem a földrajzpolitikai törvényeken kívül a morvaszláv uralom erőszakos elnyomó politikája is, mely különösen az őslakos avarokkal szemben volt türelmetlen. Ennek természetes következménye volt, hogy a keletről érkező honfoglaló magyarságot az avar elem felszabadítójának tekintette s bizonyosan elősegítette, hogy ez a terület nem annyira hódítás, mint inkább behódolás útján jutott magyar kézre oly előrelátó politikával, hogy a honfoglalók erejét lekicsinylő német szomszédság már csak azt a befejezett tényt vehette tudomásul, hogy Ostmarknak keleti határát a magyar kard végleg kijelölte. Ezt a döntést a német hatalom azonban nem volt hajlandó egyszerűen tudomásul venni. 907-ben Lajos király vezetésével a német hadak Pozsonynál betörtek. A német sereg balszárnya Semptéig, jobbszárnya a Dunántúlon Bánhidáig jutott, míg a királyi derékhad Pozsonynál várakozott. A magyar lovasság a jobbszárny legázolása után merészen átúsztatott a Dunán, a Sempte körül haladó baíszárnyat meglepte, majd gyors lendülettel lerohanta a derékhadat. Lajos király csak néhányad magával puszta életét menthette meg s a német püspökök, apáturak és lovagok tetemén át egész Passauig futott. A magyar Mohácshoz hasonlatos német pusztulást pozsonyi hadjáratnak- nevezi a történetírás. Az előrelátásnak azonban számolni kellett a jövendővel, mert a mult igazolta, hogy a német erő nem fogja feladni a keleti terjeszkedés gondolatát. Egyetemes érdek volt a nyugati határ védelmének szerves kiépítése s elsősorban a határ nyugati kapujának Pozsonynak megerősítése. A pozsonyi várhegyen valószínű még római eredetű erődítmény állt, mi sem volt természetesebb, mint ezt megújítani és kiterjeszteni. A pozsonyi magyar vár újjáépült s nemcsak a Duna vonalát, hanem a messze környéket is uralta, biztonságot adott a Pozsonyon áthaladó ősrégi levantei kereskedelmi útnak, mely a Dunát követve a Balkánon át Konstantinápolyt összekötötte a nyugati államokkal és Pozsony helyén már korábban is piacot teremtett. Szent Istvánban a természetes fejlődés érlelte meg azt az elhatározást, hogy a pozsonyi vár hatalmi és gazdasági területének szervesebb formát adjon s a katonai érdek, gazdasági szükség és a fejlődés józan parancsára megteremtse a pozsonyi várispánságot. A pozsonyi várispánság területe Szent István korában felölelte a későbbi vármegyének egész területét. Ez időben Pozsony már népes telep volt, hol nemcsak a levantei átmenő kereskedelem, hanem a magyar határforgalom is sokaknak adott kenyeret. A honfoglaló magyarság hazát kereső útjában is foglalkozott kereskedelemmel. Semmi sem indokolná azt a feltevést, hogy ezt új hazájában nem folytatta volna, azon a területen, hol az átmenő kereskedelemnek százados útja volt. Ibrahim Ibn Jakub spanyol zsidó utazó 965 körül írja: „magyarok földjéről való magyarok, muzulmánok és zsidók keresik fel Bizáncot, különféle árúkkal". Ezek a magyar kereskedők nemcsak keleten jártak, hanem nyugaton is. Nyugat nemcsak jószágot keresett, hanem nemes magyar prémet is, mely ezidőben nyugaton nagyon divatozott. A nyugati kalmárok legszívesebben a pozsonyi vár biztonságos környékén kötöttek üzletet s a magyar kereskedő is azért telepedett meg Pozsonyban, mert a magyar fegyver védelme alatt biztonságba tudhatta áruját. Céltudatos volt némely írónak azon állítása, hogy a Pozsonyt felvirágoztató kereskedelemnek alapját a Szent István által betelepített szász és frank vendégnépek rakták le. Ahogy a vármegye Szent István királynak köszönheti életét, úgy Pozsony nemcsak a vendégnépek, hanem a magyar kereskedők szorgalmának és tehetségének is köszönheti alapját és fejlődését. A várispánság idején számtalan község virágzott a vármegye területén. A történelem viharzásában legjava elpusztult, még a nyoma is elveszett.
