Matula Antal: Népnevelés a csehszlovák köztársaságban (Bratislava. Kultúra, 1929)
A népnevelés módozatai
világnézet kifejlesztése, amelyet vallásos nevelés támaszt alá, a nép boldogulásának egyik utja lehet, ha ez az emberek között a kölcsönös jóakaratot táplálja. A vallásos nevelés azonban szerencsétlenség volna az esetben, ha összeférhetetlenségre vezetne, ha a vallásos szenvedélyeket akarná fűteni és politikai hatalom elérésére szolgáló eszközként akarnák fölhasználni. A nemzeti szellem a népnevelésben magától értetődő dolog, ez megfelel az emberi lélek természetes kiélési szükségességeinek, mégis szerencsétlenség volna, ha a nemzeti érzést nem tompitanák az állampolgári és általános emberi szempontok, vagyis olyan ideálok, amelyeket nemcsak egyetlen nép tüz maga elé, hanem amelyek az egész emberiség törekvéseinek és gondolkodásának gyümölcsei. Csak kárára volna a népnek ama ellenségeskedések következtében előálló elszigetelődés, amelyet a helytelen nemzeti szellemű népnevelés idézhet elő, amelyet mesterségesen idéznek elő a más népekkel szembeni bizalmatlanság táplálásával. Egy nép sem szakithatja ki magát önálló tagként az emberiségből anélkül, hogy meg ne kárositsa magát. Minden nép egy láncszeme az emberiségnek, a nép biztonsága és életnívója a többi népekkel való együttmunkálkodástól függ. A nagy népek egyoldalú nemzeti nevelése, amelyet a humanitás, a vallás és az ész nem mérsékelne, uj katasztrófákra vezetne, amelyek közül legnagyobb a háború. A népnevelés természetes fejlődése szakaszai a következők: az egyesek egyéni nevelése az élet iskolájában (a primitív nevelés ideje), nemzeti nevelés (a nemzeti oktatás ideje), szociális és polgári nevelés (az osztály-oktató idő), humanitásos nevelés (amikor az egyházak, népek, osztályok és államok fölé világszervezetek alakulnak). 29