Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Kritikai elvek és törekvések - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás-paradoxonokkal

séggel tágulnak az örök és végtelen tér sötét semmijében! S tudatosítva mindezeket, más lesz a véleményünk a költészet irodalmának növekedéséről is. Ez az irodalom (természetesen nem ismertető recenziókra, hanem művészetelméleti és esztétikai kutatásokra gondolok) nem azért — vagy nem csupán azért! — gyarapodik, hogy az egyre inkább ezoterizáló költészetet magyarázza és hozzáférhetővé tegye. Az esztétikai művek — különösen a költők elemzései — más eszközökkel és törvényszerűségek szerint, de valahol „hasonló" felfedező szenvedély kényszerítő hatására íródnak, mint a versek, tudniillik a költői lényeget keresik a világban. S az a tény, hogy a versek valóságából táplálkoznak, a költői megismeréssel rokonit j a őket, s olyan alapon, hogy a jelenségről szóló ismeret az emberi tudat szféráiban azonosul a jelenséggel, költészete és irodalma egyetlen hatalmas, a líra indáival és érzelmi motívumok szálaival összevissza Iont dzsungelben egyesülnek. Izgató és egyben elrettentő feladat ebből a dzsungelből kihámozni a kiindulópontot, mert lehetetlen. Az elvonatkoztató ész megkísérli a lehetetlent, de az érzékek, az átélés szervei lemondanak róla. A költészet átcsapott önmaga határain, s a vele szemben támasztott igények hatására, lehetőségei irányát követve részleteiben minőségileg is átalakult, s amennyiben a legteljesebben a versekben valósul meg, ezek mellett egyéb területeken is csillogva felüti a fejét, megváltoztatva a valóság képét, befolyásolva ember és világ kölcsönös viszonyát. A költészet nem csupán vers, hanem életérzés, az ember által világra segített kozmikus jelenség. A szó csupán lehetősége és eszköze, de a lényege valahol a dolgok mélyén, a jelenségek összefüggéseiben és az emberhez való viszonyuk szövevényeiben rejlik. Tőzsér Árpád sémája — fenntartásokkal — elfogadható addig, amíg a költészet születésére vonatkozik, de tarthatatlan abban a pillanatban, amikor elképzeli a kiindulóponthoz való — akár szimbolikus — viszszatérését. Az életjelenségek nem ismerik a visszatérés mozdulatát: amennyire egy felnőtt ember nem térhet viszsza — anélkül, hogy önmagának ne ártana — a gyerekkorába, a költészet sem képes visszatérni a „pontköltészelig". A művészek — a költők is — természetesen tanulmányozhatják például a primitív művészeti formá70