Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Epika és dráma - Rácz Olivér: Lovicsek Béla: A csillagszemű asszony

gicája: a főjegyző úr fia által fél századdal azelőtt elcsábított Mari néni története, a szokásos törvénytelen gyermekkel egyetemben, akit természetesen nyomban el is szakítottak Mari nénitől, és akit Mari néninek sohasem sikerült felkutatnia. Még fölöslegesebbé teszi ezt a beszövést (mint beszövést! •— önálló történet keretében, mint a regény sok más epizódját is, szerencsésebben fel lehetett volna dolgozni) az a megint csak népiesen szentenciázó rigmus, amellyel az öreg Gaál pontot tesz az epizód végére: ,,Hát neked is kijutott az életből, Mari... Sorsunk között csak az a különbség, hogy téged jobb kézzel, engem meg ballal pofozott az élet..." Nagyon gyönge lélektani alapokon nyugszik Gaál János gyűlölködő, kulákot mintázó apósának a veje ellen irányuló bosszúja is, de még gyöngébb Gaál János önmaga-tisztázásának a szentimentalizmusba átcsapó első része, amely után „fergeteges tapsvihar tör ki". Az író itt ugyanis drámai légkört akart teremteni, és elsiette, mert siettetni akarta a kirobbanást, holott az később következett be, méghozzá nagyon természetesen, nagyon logikusan: a két ellopott zsák történetének leleplezésekor. Ez a rész különben a regény egyik legtermészetesebben, leghitelesebben ható jelenete, kár volt az írónak a csattanót elsietnie. Végezetül hadd szóljunk még néhány szót a főhősről, Gaál Jánosról, akiből az író nyilván „pozitív hőst" akart mintázni, ezért ruházta fel annyi széppel, jóval, annyi megvesztegethetetlenséggel (bár a csábító csibehús háromszori szerepeltetése kissé soknak tűnik fel: csibehúst visz az asszony a kórházba, csibehúst készít számára az öreg Mári néni is, és végül csibehússal környékezi meg a szerelemvágy ó Kender Julis), csakhogy kár volt ennek a pozitív hősnek az elkerülhetetlen gyengéit a krisztusi sorsvállalás, mindent megbocsátás, mindent megértés misztikus szenvedéseibe burkolnia, amelyek során néhol már szinte az önsanyargatás flagelláns magatartását kényszeríti rá — „És ha a fia netán egyszer mégis megvetné, ő akkor is megbocsát neki, mert már most is tudja, hogy azzal önmagának bocsát meg, a maga vétkét ismeri el!" —, de miért ez a szükségtelen meakulpázás? Mért nem veti meg ez a különben annyira rokonszenves parasztember a talpát a földön, s míg a többi szereplők 386