Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Epika és dráma - Egri Viktor: Rácz Olivér: Megtudtam,hogy élsz

a Szlovák Nemzeti Felkelést, annak leverését, majd jött a felszabadulás —• számunkra aztán a kényszerű hallgatás, a mellőzés három esztendeje, míg negyvennyolc februárja a másodrendű, deklasszált magyart egyenrangú állampolgárrá tette. Rácz Olivér helyesen járt el, hogy nem vállalkozott — egyetlen műben nem is vállalkozhatott — az elmúlt negyed évszázad teljes átfogására, hogy annak történelmi hátterébe beleágyazza hősei sorsát. Az a nyolc esztendő, amit a Megtudtam, hogy élsz felölel, csak egy része, és éppen a legtragikusabb része ennek a negyed évszázadnak, de bőségesen elég idő ahhoz, hogy az író megmutathassa a társadalomban erjedő változásokat, és hősei sorsának rajzával vallhasson a szocialista humanizmus jegyében fogant eszményeiről, melyekről regénye rokonszenves hőse, Hernádi Tivadar kissé fellengzősen, de találóan így nyilatkozik: „Az élet parancsa: alkotni kell. Termőföldet és lakóházat, gépet és szerszámot, festményt és üdülőtelepet, szobrot és szökőkutat, verset és helikoptert, műanyagot, bútort és rádiót, hibrid kukoricát: alkotni kell. Hajlam és képzettség, erő és tehetség szerint. Mert csak az alkotásra képtelen ember válhat a többi alkotásra képtelen diktátorává, megrontójává, lezüllesztő j évé. Csak ezekből lesznek a harácsolok és hatalmaskodók, a fölényeskedők és üres önhittségükben tetszelgők, a tudatlanságukban mindent jobban tudók, a Nachtigall-különítmények parancsnokai, akiket bárgyú bátrakká tesz a pusztítás gyönyöre, és korcs hősökké formál a mások megnyomorítása. Alkotni kell: ez az élet parancsa." Regénye főhősében, Hernádi Tivadarban az író önmagát adja, lényegében saját sorsát, élményeit írja le önéletrajzi vallomás és számvetés helyett regényben, melyben hiteles, élő alakok mellett képzelet szülte alakjainak dús galériáját sorakoztatja fel. Ezt megerősíti Rácz maga is, aki helyenként szakít a regény szokott formájával, kilép rendes keretéből, és énformában beszél tovább, az eseményeket előregördítve, reflexiókat fűzve hozzájuk, ugyanakkor kommentálva Hernádi tetteit is. A zárófejezetek egyikében aztán — mintegy megérezve a kettős vonalvezetés és elbeszélő mód tarthatatlanságát — be is vallja végül, hogy Hernádi és az énformában 366