Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Epika és dráma - Fábry Zoltán: Utószó: 1956 (részlet)

eljut a máglyáig? ... mert biztos, hogy elpusztul, ebben a felfokozott tűzben csontjai elolvadnak, akár a viaszgyertyák". Emma egyenesvonalúsága csak önmagát váltja meg és viszi a halálba. De egyenesvonalúsága ugyanakkor szemtépőn és kinyilatkoztatóan tisztáz. Olyan, mint egy angyal, de szárnyai a szegénység szárnyai: árnyak, melyek a hófehért feketébe nyelik: ,,A szegénység árnyai a szegénységből nőttek ki." Amikor Friedné egyik kis penészvirága meghal, az okoskodó és okosodó Zelma megdöbbenten eszmél: „Oly szegényes és meztelen ezeknek az embereknek néma gyásza!" Szegényes és meztelen, mint az életük! Emma ezt a meztelenséget öltöztette fel, és takarta el a fehér lepellel: a menyasszonyi ruhával. Az emberek világa: a szeretetnélküliség világa. Tolsztoj, Ady, József Attila költészetének egyik alapmotívuma nem véletlenül a szeretethiány, a feloldatlan és megoldatlan kreaturális magány. A legnagyobbak egyike, Van Gogh, a melegszívű holland festő egyik levelében fuldoklón sikoltja világgá árvaságát: „Inkább az utolsó ringyót mellém, mint így, egyedül, árván." Árvaságszüntetés: ez, ennyi a szeretetvágy első rezdülése és indítéka. Emma indító motívuma sem lehet más: „Kije van őneki? Ha mamája vagy testvére lenne, talán egyszer vőlegény is kerülne. De így ... egyedül és védtelenül... amikor mindenki azt mondhatja neki, amit akar, és azt tehet vele, ami éppen jólesik. Ki jönne érte?" Ezt az árvaságot csak túlkompenzáltan lehet átugrani: az árvaságot menyasszonyi ruhába öltöztetni, és akárhogy, de vőlegényt kreálni. Olyan egyszerűvé és természetessé válik így minden: „Maga az a tény, hogy evett a kenyeréből, amit ő dagasztott, hogy ivott a kávéjából, meghitt érzést teremtett benne az idegen iránt." A lét egyszerre értelmet kapott: „menyasszony" lett, és a „vőlegény" a tükör. Tükör, költészet és realitás — egymást tükrözi, mondja és erősíti. Itt egy élet belülről sugárzó fényét, tisztaságát kellett felfogni és dokumentálni egyszeri megragadással, hangszereléssel. Ez a lírai realizmus titka és neheze. Egy regény emberi hőfoka mindig önmagából adódik és önmagát manifesztálja. Ha nem a saját levében fő, ha nem találja el az adekvát hangfestést: elveszti líráját, zenéjét, visszhangját, hitelét. Emma halála után a munkásújságnak küldött tudósítás308