Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Duba Gyula: Űr-tartalommal (Tőzsér Árpád: Kettős űrben )

erőssége: valóságérzete. A Vydrica 5.-ben ez a valóság az éjszakai város. Az emeleti albérleti szoba ablaka, a sörgyár, a kocsmából „kivágott" síró és vérző részeg — „Dicsérd a sorsod: / magadat látni, ím, / teljes a színtér", mondja a költő —, a sörtócsák, a rum, a neon, mely „beteg tüdőként reszket"; a város, mellyel „Tán nem is eggyé, / különválni / a lehetetlen". A valóságérzete nemcsak fő erőssége, de modernségének érdekes jellemzője és értéke is. Ahelyett, hogy elvont (mesterséges?) világot teremtene magának (ami az „eredetiségre" törekvő költők első lépése), a látható, hallható, tapintható és nevükön nevezhető dolgok és fogalmak mellett marad. Egyik versében rászólnak a költőre: „Mindenki képlet! — szól rá az isten" (Képletek a napon). S bár ezt magának mondja, költői gyakorlatában a valóság képleteit keresi. A képlet megoldott rejtély, tudás, törvény. Izgalmas figyelemmel kísérni, hogyan fedezi fel Tőzsér Árpád a külső valóságot, mintegy a maga számára, azt a valóságot, melyet a modernista irodalom és költészet részben az ember belső valóságával, a pszichikumával cserélt fel. Számára a napon ülő „elnyűtt némberek", a „lószaros gyepen" kártyázó vagányok, a „kávéházakban szikrázó lányok" nem a valóság merev díszletei, hanem egy képlékeny valóság (a költő valóságának) szerves részei, élnek és szerepeket hordoznak, a mélység és plaszticitás elemei, az élet részei. Hasonló ez a francia „új regény" módszeréhez, ahol az ember életében döntő szerep jut a tárgyaknak, de ez minőségileg más, mert Tőzsér Árpád környezete nem nő az ember fejére, csupán kiegészíti a róla való képet, magyarázza és megadja a realitását. Az emberi szubjektum felmutatásához objektív környezetének képe is szükséges, mert a lét a két összetevő állandó egymás mellett létének és kölcsönös egymásra hatásának eredménye. Ez a felismerés eredményezi Tőzsér lírájának mélységét és teljességét. De ennek a felismerésnek a tudata okozza a csalódást is, a valóságot nem képesek átfogni a költő szavai: „Az emberiség legnagyobb verse / ősállapotban kavarog felettünk, / bánhatjuk, hogy csak költők, / s nem verstermelő ciklonok lettünk." S a kudarcba nem lehet belenyugodni, a kudarc nyílt bevallása elviselhetetlen. S ezután már csak az önáltatás jöhet: „A valót írtam s túl233