Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Tőzsér Árpád: A líra vallomás honanja Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos verseiben (részeletek)

László, az ún. népi szürrealisták hatására — nagyon elszaporodtak költészetünkben az ilyen görögtüzes képek. A „képiség" parancs lett (lásd a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája vitáját!), de míg Juhászék számára a kép egyben mondanivaló is volt, addig a mi „szürrealistáink " a képet manírrá — s az a priori, sokszor politikaiközéleti mondanivaló mellett —, a jobbik esetben is illusztrációs anyaggá degradálták. Az így kialakult kváziköltészet nem felfedte, hanem eltakarta a költőt, illetve a költő gondolattalanságát, élményszegénységét. Az elmondottak Zs. Nagy Lajos első kötetének nagy részére is érvényesek, csak nála a „csillag"- és „virág"féle képek az élményhiányon túl pozitív információt is hordanak: a fénynek, a tisztaságnak azt az egyelőre még testtelen (költőileg megvalósítatlan) igényét jelzik, amely újabb kötetében, a Tériszonyban lesz majd esztétikailag valóságos erővé. Mielőtt azonban rátérnék a költő új kötetére, el kell mondanom, hogy egy-egy kép erejéig ezekben a modoros versekben is ott csillog a költői élmény. Az idézett Őszben és Őszi strófákban ilyen képek például a következők: „Vízgyöngyös sínpárok ragyognak", „Legények kezében füstölgő virágok", „Megyek a rozsdás, megtiport, elázott avaron". (Vitatható persze, hogy a versszituációból ki lehet-e ragadni s önmagában minősíteni egyetlen képet, de ezekben a versekben a kiragadással nem a szétválaszthatatlan szituációt és képet választjuk szét, hanem a valós képről bontjuk le a hamis szituációt. A manír, akár a rossz vezető, nem vezeti az élmény áramát, ezért az egyetlen, de művészileg valós kép az egész vers funkcióját „teljesíti".) Christopher Caudwell szerint „A műalkotás a negáció negációja — szintézis a művészet meglevő világa (meglevő tudat vagy elmélet) és az én tapasztalatom (élet vagy gyakorlat) között." Zs. Nagy Lajos a „füstölgő virágok" egyszeri valóságának felmutatásával azokat a „lángszirmú tűzvirágokat" es „vérző rózsákat" tagadja, amelyekkel alkalmasint egyszer valaki már tagadta a virág „meglevő tudatát". A kép egyszeriségét az adja, hogy a derű, a jóság és a gyöngédség egyezményes szimbóluma, a virág mellé a sötét, baljóslatú és kemény „füstölgő" jelző kerül. Ilyenképpen persze lehetne egyszeri a „vérző rózsa" is, csakhogy míg 211