Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Tőzsér Árpád: A problematikus Forbáth Imre

s a hősök Apollinaire, Picasso és Éluard — ez a tény a korok rokonságára utal. Az avantgarde iránt megnőtt érdeklődés nem más, mint túláradó gondolati potencia. S itt adódik a kérdés: mért olyan ritkák ezek a potenciafelszabadulások a magyar irodalomban általában, s a szlovákiai magyar irodalomban különösen? Mért lesz minden aktivizáló próbálkozásunk kikerülhetetlenül aprólékos irodalomtörténeti felmérés? S feleletként a bevezetőben említett különbség: a magyar műveltség (és nemcsak a néptömegek, hanem a szellemi életet irányító értelmiségiek műveltsége is!) még mindig nem elég megbízható (hogy Németh László gondolatával és kifejezésével éljek). Még mindig csak kivételes tehetségeink vannak, és az a réteg, amely ezeket a fenoméneket megemésztené, s a tömegek számára is emészthetővé tenné, nincs kellőképpen felkészülve, s nem eléggé fogékony. S mindezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani éppen Forbáth Imréről szólva, mert Forbáthot (s persze Győryt, sőt Fábryt is) éppen ennek a műveltséghiátusnak következtében kell mindig újra és újra felfedezni. Pedig olyan vitathatatlan szaktekintély és értő ember jelölte ki harminchat évvel ezelőtt a helyét az öt legnagyobb akkor élő magyar költő között, mint Illyés Gyula. Neve a magyar irodalmi közvélemény számára mégis csak lexikonanyag. Ez a magyar irodalmi közvélemény látszólag Krozus, aki megengedheti magának az effajta tékozlást, valójában egy kicsit vak és süket, aki sok esetben képtelen az igazi értékekről tudomást venni. Forbáth esetében persze elsősorban mi vagyunk a bűnösök, a mulasztók. S nemcsak azért, mert a Forbáthirodalom meglehetősen kicsi, hanem sokkal inkább azért, mert az a kicsi is egyoldalú, summázó, s így a lehető legjobb alap a mítoszteremtéshez. S mi nem is késlekedtünk megteremteni az Európa-horizontú szocialista Forbáth mítoszát. A mítosz elindítója kétségkívül Illyés, aki tekintélyével tiszteletet és vele-egyetértést parancsolt, talajnak ott volt a kevésbé markáns költők tömege, akikre egyenként rábizonyítottuk (sajnos, csak szóban, bár tettük volna írásban!) a középszert, s ezzel, mint János vitéz boszorkányainak földhöz puffantgatásával, egyre nagyobb lett a fény — Forbáth körül. Pedig For179