Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Szeberényi Zoltán: Csend és mozdulatlanság (Farkas Jenő: Csendország)

r ól, őzekről, tavaszról, magányról, jóságról, eltitkolt érzelmekről stb. stb. énekel. Közvetlen átvételhez azonban nem folyamodik, legtöbbször van elég ereje kivonni magát a súlyosabb igézetekből is. Csak lényegileg átformált, egyénített hatásokról beszélhetünk. Sokkal csiszoltabb és fegyelmezettebb, mint elődje, a mécsi szózuhatagokra, hatásvadász pózolásra, zavaros képakrobatikára nála alig találunk emlékeztetőt. Példaképén ott lép túl a leginkább, ahol lelki fogódzóit, szellemi gyökereit keresve a történelemben Dózsa papjára, Martinovics Ignácra, Szenczi Molnár Albertre stb. talál. Különösen megható, mikor ismert motívumaival megidézve a tőle nagy szemléleti távolságban álló poéta szellemét, költői testvériséget vállal József Attilával: Attila, Testvér. Megbocsáss, hogy így szólok rólad. Mit tegyek? Babusgattam s becéztem mindig gyönyörűséges szívedet. (Mondd, mit érlelt...) Verselői készsége kétségtelen, a tehetséggel sincs nagyobb baj, de gazdálkodni nem tud vele. Megragadóak a magányáról, társtalanságáról, a lefojtott érzelmekről és vágyakról szóló versei, különösen a Tátraszéplakon írottak, de a legszebb költeményébe is belejátszik egyegy üresen kongó sor, banális nagyotmondás. Még az olyan megkomponált, felforrósító költeményben is, amelyben a kérlelhetetlen halál közeledtét sugalmazza meggyőzően, hiányérzetet kelt a befejezés. Hej! Fiatalok! Öcséim, húgaim! Rátok bízom a kába világot, Szeretném hallani szavatokat. Valaha varázsigéket írogattam, de kifogott rajtam sok elszállott évem, ám a legszebb varázsszót fületekbe súgom, elűzhettek vele félelmet, rémet, remegést — ha kimondjátok, sarkából kifordul a világ, hallatára kivirágzik télen az orgona bokra, 175