Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

rok felé: „ember-magyar tanod ne hagyd!" Ha most Cselényi, a fiatal költő, magyarságát ugratja előbbre, akkor ennek valami oka van. Tolvaj Bertalan antológiabeszámolójában ezt olvassuk: „A kötet verseinek többségére valami borongós, mélabús, társadalmilag és politikailag semmivel sem indokolható csüggeteg hangulat jellemző. Az olvasó szinte felkiált: Mi van ezekkel a fiatalokkal? Csaknem mindegyiket a bú emészti." Tolvaj megállapítása így elégtelen, mert valaminek nevet kell adni, a tünet okát is meg kell keresni, és nem, mint egy másik bíráló teszi, ráhúzni az egészre a „búsmagyarkodás" sémáját, amikor ilyenről itt nem is lehet beszélni. Tény: e versekbe beszorult valami az aggodalom és szorongás légköréből, mely Tőzsérnél már dacos szolidaritássá keményedett: „De torkig álljak bár a virágban: kis füvek mérgét felkiabáljam. Legyen fülem, ha bánat-tó ümget, úrra font kantárt csak úron tűrjek." Van egy bizonyos gátlás, mely a szlovákiai magyar költőt nem engedi, hogy olyan elfeledkezetten, beteljesülten énekeljen, mint e táji társai. És e gátlás, szorongás oka egy speciális és megfejtésre váró szociológiai jelenség: a magyar lélek és nyelvállomány indokolatlan morzsolódása. A költőnek e tényre fel kell figyelnie: a nyelvszűkülés az ő hatását és visszhangját csökkenti elsősorban. Cselényi még nem tud zavart oldani. Küldetéstudata megtorpan: „Hogy nincs erőd hozzá? Itt van, nézd, apád ráncos Krisztus-arca, kit nem tudott földre bírni pokol tüdősorvasztó malma... Ö itt akart élni köztünk... s elindult újrakikelt hittel, mert élni akart, mert volt hite. Neked nincs? Apádra tekints fel!" Vissza? Vissza, de előre is. A költő önoldalbabökötten eszmél: „fel a fejjel hát, mord komám" és „rügyek közt kinyílt hittel", szocialista tudattal indul újra és végleg „világot hódítani rímeivel": Mert ha a rész tökéletlen is — téged idézlek, költő Illyés, ha az egy bukik is, de a tömeg, az egész, ömlö nagy folyammá izmosodik, s fénnyel árasztja a világot. Ezért tán nem kár versekért odaadni az ifjúságot? Induló fiatal költők megítélésének legfőbb kritériuma: 142