Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

hóemberig minden megrázza: „romlás és diadal" az éneke. Egyszer erdőnek tudja magát, aztán hulló angyalnak, dobokat perget és tubákat fúj. A „legsötétebb csábításból ... korhadt csontvázak pincéjéből", ahol „örvényt szürcsölhet", a kedves neve és arca oázisba rántja, pálmák közé. A rettenetre itt idill rímelget és a csuhajra sikoly felel. Ez a költészet: vágtában oldódó görcsfeszültség, lázongó önkínzás, menekülés, mozgás, kielégületlenség, míg jóval az első világháború előtti egyik versében ilyen sorra bukkanunk: „Vad trombitamennydörgésre fülelünk: csak jönne, jönne már egy nagy világháború!" Amikor aztán a Becherek ifjúsága tényleg világháborúra fordult: szavaik, sejtéseik, eltorzult vágyaik szemtépőn váltak valóra; a kaotikus lázongás visszafordulón hitelesedett, és Becher „örök zendülése" most már célt és értelmet kapott: a forradalmi változás sugallását és a változtatás tudatosítását. Az ifjú költő repüljön, énekeljen, imádkozzon, ha kell, káromkodjon, de ne álljon, ne rostokoljon egy helyben, és mi ne kössük meg száguldani-muszáj lendületét! Az ifjú költő előrelökő önlendület nélkül — fél költő. Egy mai francia esztéta, a marxista Charles Dobzynski írja: „A költészet nem adja oda magát a kényelemnek, a statikustól ugyanúgy viszolyog, mint a természet az űrtől; fejlődése ezért áll krízisek, pusztulások és ugrások egymásutánjából." És ki más igazolja ezt jobban, mint az ifjú költő?! Az expresszionizmus egyik német őse, Christian Dietrich Crabbe, a múlt század eleji forradalmi sistergő, eksztázisban és nyomorban elégett fiatal drámaköltő kérdezte: „Hol az a hegy, melyet ne tudnék magasabban, és a szakadék, melyet ne tudnék mélyebben elképzelni?" — és Becher ma Grabbe mondásához fűzi a mindenkori lírai legitimációt: „Csak aki így kérdez, lehet költő." Tájainkra visszatérve, egyet nem szabad elfelejteni: regionális költő világgá tárulkozása mindig adottságot, provincializmust mulaszt, de sose szabad úgy világgá rohannia, hogy vissza ne térhessen, hogy az adottsági realitást megtagadja vagy elfeledje. A legvilágibb versben is magyarnak kell maradnia, és a legmagyarabb versnek is a világhoz kell tudni szólnia, mert magyarságát csak világpróbálkozón erősítheti emberséggé. Az 139