Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

Jó lesz a bús, könnydús anyaföld melegén, hazaérve, hallani zsongni a sást, csengeni víg patakom, mondák bajnokaként felszállni a csillagos égre s fényt, fényt szórni, reményt, végig a szent sarakon! Mert amiért ezerévek rendjén hullani kellett, békét hirdet a hant. féltve borulva fölém, s száz nép álmai összefonódnak a vén Duna mellett, ős-örök itthoni táj véres, drága ölén. Simkó verse a magyar költészet legszebb Duna-vallomásait gazdagítja. De miért kell hant alá menekülni?! A békét az élőnek és az életért kell hirdetni! A legigazoltabb Duna-valló, Ady, a magyar jakobinus, a poszton állók paroláját megszeghetetlenné szövegezte: Intés az őrzőkhöz! Az intés ma aktuálisabb, mint volt valaha: őrködni kell, vészt jelezni, vészt hárítani! A békéért szembe kell tudni szállni a háború tudatával, a háború tudatosítóival: A béketudatosítás nem kapituláció, de ellenállás, háborúellenesség! Mi hozta, mi adta e versben az elsiklást? Az elégia műfaji adottsága, légköre, fluiduma. Költőnket a formaelsődlegesség csábította ez idillikus katasztrófa-ájultságra. (Gottfried Benn cinizmusa, „Aki a strófákat szereti, az szeresse a kata-strófákat is", nem is olyan játékos véletlen! A strófaszerető: formaszerető, és a forma meg tud alkudni a tartalommal!) Az elégiában mindig van valami az idillből: az elégia végeredményben harmóniát célzó és harmóniába oldódó sóhaj, de e harmóniát a halál megvesztegető végbékéje kísérti. Az elégiában mindig van egy kis halállegyintettség, és a sorai fölött és sorai között lebegő atmoszférában a súlyos probléma pehelykönnyű sóhajjá oldódik („Hópuha tollú holló lenge pelyhe, az éj, most lágyfeketébe borít minden nappali neszt"). A formaelsődlegesség Simkó versében eszmetárgyi szempontból megbosszulta magát: a vers ható realitása, küldetéses értelme megtört. Tóth Árpád még megírhatta elégiái át a rekettyebokorhoz, és ellágyultan idillé borzonghatta az ember véget: az „ember-utáni csendet", amikor „felpiheg sóhajtva a fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka. S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke" — Tóth Árpád, az első világháború szelétől borzoltan, még eljátszhatott a Föld ember 136