Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

is oldja. Mint Tőzsér Árpád, a volt falusi tanító, aki többre vágyott, és aki ki is tudott törni adottságából: Mint hörgő eb láncát, lelkem önvád tépi: Fényre emelt a falum, hogy fáklya legyek néki. S én, mint a rúdugró, ki a lécen túlra huppan, ami oda lökte, itt maradt: a rúdja. Itt, e versben, egy konkrét példán, valón, vádlón és védekezőn, ösztönösen („S én csak elrohantam, mint egy nyakas isten") és felismerőn illusztrálódik mindaz, amit a provincializmus kölöncszerepéről és ellenszeréről mondottunk: „A csillagos éggel nyakig takaródzva érzem, hogy nem lehetek csak egy világ lakója." Egy másik versében még hatványozottabban variálódik a téma: ... Halált próbál, aki a világból kirekeszti magát. Pottyanó csillagra a kutya se vakkan. Én fúlok, ha a világot megfojtom magamban. Tőzsér esetében a világba kitörés, a világgal való azonosulás az adottság hitelével, provincializmust hatálytalanítón realizálódott. Fecsó Pál az ellenpéldát szolgáltatja: a faluhűség viszszahúzó, megkötő erejét. A Falusi krónika estidőben — a görgői legényeknek ajánlva — a faluhűség, a muszájhűség megható adekvációja, mely azonban ugyanakkor e szolgálat negatívumát is feltárja: a tapadás, a mellre ölelés elszorultságát, levegőtlenségét és a monotónia kivédhetetlenségét. Fecsó tud azonosan érzékeltetni: a rideg tanítói szobában, mely szertárnak készült, „a főfalon Petőfi képe függ... Ágy, kályha, mosdó van benne, bepréselve egy szék feszül". És ide jönnek immár cimborás magától értetődéssel a falusi legények: 122