Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás (részletek)

Szaga száll a piros bornak szövetkezet udvarán, fiatalok táncot ropnak, egész nyáron jól dolgoztak. Rendben van már a határ. Itt az utolsó sor reflektorozza költőivé a valóságot. Ahol az egyszerűségében monumentális természeti hasonlat a valóságot töretlenül azonosíthatja, igaz vers születik: A fa gyökere a mélybe fut, a fekete föld erősen tartja. Hiába fúj a szél, ellenáll, erős gyökerét ki nem csavarja. A párt ereje a népben van, a dolgozó nép tette naggyá. Nem rendíti vihar vagy szél, nagyobbra nő — még hatalmasabbá. Veres János ars poeticája, Török és Ozsvald megnyilatkozása után, kissé mesterkélten hat: Hé, társak! Piros, éneklő fényben siessünk kedves holnapok elé! Segítsük őket közelébb hozni! Ez most a harcunk s minden népeké! Veres János alapvető hibája: nem hagyja eléggé kiérni elképzelését, ami ugyanakkor azt is jelentheti, hogy még nincs biztos talajú mondanivalója. Meglátásait, elgondolásait azon melegében, első impressziójában veti papírra, és ez így sokszor pongyolaságot eredményez. A vers levegőjét zsúfoltság fojtja el: „Munkás és paraszt vígan lelt egymásra, s a nép közös, megbékélt szeretettől és becsülettől roskadt asztalára letűz a fény." Vagy ez a kicsit sok a jóból: „...kotrógép szája nyílik s összezárul. Krumplit kapál egy efsz-brigád ott hátul, a meszsziből egy gyár ütemes hangja gördül, s a zöld búza is azt susogja: hazánk a béke s győzelem hazája!" Itt már nemcsak zsúfoltságról beszélhetünk, hanem erőszakoltságról is. Fokozottan ismétlődik ez irreális búzasuhogás, lül