Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Nagy Zoltán: Budapesti kiállítások

Say Géza leegyszerűsített tájai, valamint Gallé Tibor egyik-másik vízfestménye. Nem elégítik ki a hozzáfűzött várakozásokat Basilides Barna illusztratív-dekoratív jellegű vásznai. Ezeken a népi jeleneteket ábrázoló festményeken már-már túlságosan előtérbe lép az üres dekoráció, a sablonos ipari jelleg. Heintz Henrik még mindig nem tudott kibontakozni az olasz koraT reneszánsz nyomasztó hatásából.

A sobrászok jóval többet nyújtanak, bár ők sem szolgálnak olyan meglepetésekkel, mint tavalyi kiállításukon. Különösen Szomor Lászlóra áll ez a megállapítás, aki pedig legutóbbi gyűjteményes kiállításán (Tamás-Galéria) sokkal többet Ígért. Hasonló a helyzet Grandtner Jenővel. A Hajdúk emlékművének reliefjein kellemetlen elrajzolások vannak, amit még növel ennek a két túlméretezett alaknak üres álheroizmusa. örvendetes fejlődést láthatunk Boldogfai Farkas Sándornál, akinek Tanulmány Éváról c. szobra a kiállítás egyik legjobb darabja, míg Tüköry bronz mellszobra újabb emlékműszobrászatunk kellemes meglepetése. Antal Károly két Szent Lászlója és Szent Pétere meglep tudatos archaizálásával, s épen ezen keresztül mutat rá középkori plasztikánk értékes hagyományaira (Szent László herma, Győr). Vitéz Szabados Béla, különösen portréinak szűkszavú, de kifejező egyszerűségével hat a szemlélőre, míg Ispánki József nagyméretű pilótájával, Madarassy Walter pedig, modern érmészetünk egyik legkiválóbb művelője, emlékérmeivel érdemel különös figyelmet.

Végül meg kell állapítani azt, hogy régen nem volt részünk ilyen kiválóan, mondhatni mintaszerűen rendezett kiállításban, ahol a különböző egyéniségek előtérbe hozása mellett is nagyszerű harmónia uralkodik. Ami Kopp Jenő dr.-nak, a Fővárosi Képtár vezetőjének az érdeme.

A FŐVÁROSI MÚZEUM ÉS A FŐVÁROSI KÉPTÁR

három évi gyűjtőtevékenységéről, mint mondani szokás, múzeumpolitikájáról számolt be ez év januárjában a Nemzeti Szalonban vásárolt anyagának válogatott gyűjteménye kiállításával. Ebből az alkalomból ez intézmények vezetői, dr. Horváth Henrik központi igazgató és dr. Kopp Jenő, a Képtár vezetője a Magyar Művészet külön számában foglalják össze és ismertetik azokat az elveket, melyek vásárlásaikban szemük előtt lebegett.

„Múzeumi program és gyakorlati tevékenység csak a valóságban fedik egymást, nem az egyes államásokon" — írja Horváth Henrik. Ez a megállapítás természetesen csak a Múzeum, valamint a Képtár történeti anyagára vonatkozik, hiszen a vásárlást ebben az anyagban nagy mértékben a felbukkanás és fennmaradás véletlen szeszélye szabályozza. Máskép áll a helyzet a modern művészet anyagával szemben. Erre vonatkozólag Dr. Kopp Jenő fekteti le a Képtár szempontjait: az élő művészek azon alkotásait megvásárolni, melyek lehető tárgyilagos megítélés szerint az elkövetkező korszakok szemében is értéket fognak jelenteni, másrészt pedig kötelességüknek tekintik a művészek nehéz anyagi helyzetén képek, illetve szobrok vásárlása útján segíteni. Ez utóbbi látszólag ellentétben áll a helyes múzeumpolitikával, de csak látszólag, mert egyes korok művészi alkotásait, legalább is annak nagy átlagát, minden kor a maga művészi felfogása, hitvallása, mondhatnám világnézete szerint fogja megítélni és „újra"-értékelni. Tekintettel kell lenni termé