Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő

SZOMBATHY VIKTOR:

VÉGTELEN TENGER, VÉGTELEN IDŐ

...Az élet szép, mondják. Az élet: a verőfény, a tenger, a felhőfoszlány Bua szigete fölött, a sötétszemű szőlő, amit minden délután teli kosarakban hoz egy dalmata asszony a Hétkastély öbölbe, a zene, amely délután ötkor a fák között átszűrődik, a kabócák fülrepesztő, egyhangú cirpelése, a hullám, amely ringatja a csónakot s a kövér penziótulajdonos, aki alkonyaikor világossárga fürdőköpenyben jelenik meg a parton és szemügyre veszi a vendégeket. Szeme vidáman s elégedetten csillog, úgy száll a vízbe, mint Lajos, a bajorok királya, a túlvilágii ihlet sugárzásával arcán, éppencsak hegy a Lolhengirint nem dudoiija. Ám, a következő pillanatban dühös tengeri isten ő és fröcskölve, szuszogva tör föl a lépcsőn: idegent vesz észre, idegent, aki a szomszéd szálló poros és kényelmetlen partjáról húzódik felénk, hogy orvul ereszkedjen alá a mi lépcsőinken, a mi vizünkbe.

— Hé, nem látja, hogy ez az én tengerem? — köpködi a sós vizet magából a gráci Neptun, — ezt a szakaszt én bériem a legkedvesebb vendégeimnek, ebbe maga ne mártsa be a lábát...

Ez is idill, a Hétkastély öböl idillje s mindenki megértőén mosolyog. Schulz úr, a gráci bérlő örökké hadban áll a szomszédos szállókkal s villiatulajdonosokkal; örül, ha egyiknek-másiknak vendégét megbosszanthatja kissé. Az idegen s hívatlan vendég eloldaíog, Schulz úr visszamászik a tengerbe s a pincérek, a fák alatt, csörögni kezdenek az uzsonny a tányérral. A pincér magyar, tavaly még Belgrádiban szolgált, a Moszkva kávéházban s magyar a szomszéd szálló pincére is, de ezt csak úgy véletlenül tudja meg az ember, egészen véletlenül, a negyedik napon, amikor egy újságot bontok ki s arra az oldalra bukkanok, ahol a magyar úszók sikerét jegyzi fel valaki a berlini úszócsarnokban s a pincér egy pillanatra elsápad:

— Cccccc, — mondja, ez minden, amit ezen a délután magyarul érez, magyarul mond, egyéb politikai nyilatkozat, világnézeti vélemény nem hagyja el fogai rekeszét. Még két napig tartózkodunk a szállodában s többre alig jutunk vele. Nem, mintha szégyelne magyarul beszélni: a szállóban sokat forgolódik a magyar nemzet; s a gráci bérlő azért is alkalmazta, hogy beszélni tudjon a szittya vendégekkel, — de ildomtalannak tartotta, hogy a magyarság jogán bizalmasak legyünk egymással s később bevallotta, hogy szégyelf-fnágyardk-tói a szokásosnál több borravalót elfogadni. A magyarságáért, ne bprravalózzák le. Tiszteletreméltó álláspont: sajnos, szokatlan is. Több hasonlóval aztán nem találkoztunk. Az önérzetes magyar pinpgrTnég’ sokáig utánunk integetett a mólón, a borravaló-illetéket természetesen mi is felemeltük, „viszontlátásra Pesten, télen", — mondtuk, de kijelentette, hogy télire ismét Belgrádiba vonul, tavaly is jól keresett.

A kis gőzös lágyan ütődik a cementparthoz, paradicsomos kosarak és felékesített bőröndök között telepszünk le. Még kora reggel van, de a napsütés elől már átmenekülünk az árnyékos oldalra. A (hűl-