Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Mészáros Zsolt: Balassa Bálint és Francois Villon

megnyugvást sehol sem talál. Közeledő katasztrófát érez vagy az eljövendő felszaibadtilást? Válogatott verseit azzal a gyónással kezdte, hogy „a versnél, mennyivel, jaj mennyivel töibb az élet" befejezésül már „Nem gép kell, nem tűz kell, nem rőzse. Valami töibb, amiről még te s-em tudsz", írja a „Két világ között" című költeményében, amikor utolsó soraiban ezeket mondja:

Én leborulok a vértől és verejtéktől mocskos földre S egyik kezem keletnek, másik karom nyugatnak, A hangot hallgatom, amiben egymásba vész Az anya végső sikolya

S az első gyermek-gügyögés.

Tamás Lajos halkszavú, kisebbségi lírikus és a kisébbségi jelző itt nem csupán nemzeti szempontból értendő. Egész lelki beállítottsága kisebbségi. Finom művű, elifogódott költeményeiben miniatűröket rajzói életéből, amely csakúgy a mi életünknek is egy része. Figyelmet érdemel, mert szándékai tiszták és mondanivalóit artisztikus eszközökkel szépen valósítja meg. Egyhúrú költőnek nevezik, aki szlovenszkói, magyar, kisebbségi kulturális életünknek spektrumában egyetlen színt, a hamisszürkét képviseli. De ki akarja ezt az elnevezést megismételni az olyan költőről, aki fejlődése teljében áll és akiről senki sem tudja, merre kanyarodik útja.

MÉSZÁROS ZSOLT:

BALASSA BÁLINT ÉS FRANCOIS VILLON

Irodalmunknak nem újkeletű problémái a világirodalmi kapcsolatok, külföldi hatások és irányok. Eleinte még csak büszkélkedtek egy-két költővel vagy irodalmi termékkel, mely bátran megállaná helyét a „literatura universalis"-ban, később azonban a büszkélkedés helyét az éles kritika foglalta el, mely világirodalmi tájékozottsággal nyesegette az írók babérjait vagy kérlelhetetlenül bizonyította be, hogy néha költőink legszebb gondolatai, legbájosabb sorai idegen váteszek tollából születtek.

Azonban tévednek azok, kik irodalmunk idegen oltásból fakadó bimbóit kárhoztatják, melyek közelebb sodornak bennünket az örökké vágyott nyugati kultúrához. Irodalmunk ép oly szerves része a világirodalomnak, mint bármelyik nyugati. Ugyanazon szellemi áramlat, ugyanaz az eszmevilág fűszerezte előbb-utóbb „folk-klore"-unkat, mely a nyugati irodalomból kiindúlva diadalmasan járta be a világot. Erdő sok van — írja Babits —, de a szél egy és ugyanaz.

Azon a néhány évszázadon, mely-irodalmunk bölcsőjét férfikorával köti össze, nemcsak a halott irodalom-istenség a latin és görög, hanem a germán, a román és a szláv irodalmak hatásai is fellelhetők.

Nem kétséges, hogy rendkívül érdekes és nagyfontosságú dolog ezeket az idegen, távoleső erdőkből idefújt szelek hatását figyelni és megmagyarázni. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy évszázados költészetfáink-