Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Mezei Gábor: Egy kisebbségi költő
az ösztönnélküli ember szorongása és már-már azt hihetni, feloldódik ő is a mindenségiben, de akkor, a végén, győz a kétkedés, a kishitűség, a fölvirágzó sorok elfonnyadnak, herbáriumszag árad. Tamás viszszavonul a természettől csöndburkába és fanyar jósággal bizonyítja, hogy iirne, mégiis neki volt igaza, mint a „Zergelhagyi tavasz" című versének végén: Az erdőből eljött a csönd, iramlik a meleg, Az ittfelejtett papiros emlékezőn zizeg: — Én is fa voltam, szép sudár, csókolt alkonyat. Egyik napon ledöntöttek s megtörték csontomat. Ezzel nagyjában meg is állapítottuk Tamás költészetének alaphangzatát. A sok töprengés, méla gond, a félelem, a jóság, a kispolgári lélekállapot és az ebből, valamint a nemzeti szempontból vett kisebbségi komplexum, — tehetetlen, passzív jóságában, — a siket csöndbe, az egyszerségibe húzódik, amelynek legfőbb tulajdonsága a világtól való elvonatkozás és különösen az ösztönösség teljes hiánya. Elhagyott és árva ilyenkor az ember, aki minden értelemben az úgynevezett civilizáció gyermeke, akiből hiányzik az élniakarás barbár indulata, a primitív és megokolatlan életöröm, a csíra, amely fejlődésnek indulhatna. Tamás, mintha állandóan azt érezné, hogy költészete fölösleges, hogy ,,Töbib az élet", amit nem adhat. Céltalanság és ösztönnélküliség csak ritkán sűrűsödik indulattá nála, ilyenkor aztán helyreáll a művészi egyensúly, a megfogott kép, ha csak haloványain is, föltűnik az olvasó előtt. A hamuszürke ég néhány percre barátságosabb arcot mutat: A csöndnek, mint neked, a szívemet kitárom. Kell szín is, bódits, romantika, álom. (Romantika.) A szín, a romantika itt sem a valóság, a világ, hanem az álom, tehát megint csak az elvonatkoztatott. A kispolgár fél az élettől, fél, hogy a nyüzsgésben eltapossák, a legbiztosabbnak akkor érzi magát, ha egyedül van. Ez az idegen félelem teszi Tamás költészetét is olyan kitenyésztetten, szinte már a betegségig fokozottan egyszerűvé, puritánná és kétkedővé. Sokszor egyenesen fájdalmas ez a mindenáron való és a végsőkig hajtott szürkeség, egyszerűség, józanság; oda szeretnénk már kiáltani a magát emésztő és gyötrő költőnek,hogy ember, nézz körül a földtekén, fedezd föl a napot, a füvet, a csillagokat, bízd magad a természetre, lesd meg lüktetését és részegedíj meg tőle, hagyd a civilizáció száraz józanságát, keveredj, még ha önmagad veszíted is el, terimékenyülj, mert mendettől boldogabb lennél. De hogy mit és hogyan dolgozzon fel a költő, az igazán a legszuveréneibb jogai közé tartozik, minekünk nincsen választásunk e tekintetben és ezért elégedjünk meg azzal, hogy megvizsgáljuk, milyenek Tamás kifejező eszközei, hogy miképpen formálja meg élményanyagát. Tamás technikája az enyhén utánszínezett tusvázlatok módszerére emlékeztet. Voltaképpen a grafikus művész szemlélete ez, aki elsődlegesen mindig a rajzot látja, a fehér-fekete kontúrokat és csak ké
