Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Környei Elek: "Véres harcok verték fel hirét, de csak a béke katonája volt" (emlékezés Gyóni Gézára halálának húsz éves távlatában)
tisztább hangú 'versei, amelyek a szibériai pusztaság kietlen útjain a lelkivá'lságok súlyos keresztjét viselő embernek igaz portréját adják. Két verskötetre valót ír mégi Gyóni Géza a fogságban: „Levelek a Kálváriáról és más költemények" címen jelent meg az egyik kötet, „Rabságban" címen ipedig az utolsó versei. A „Levelek a Kálváriáról" című ciklusa harminchárom versben írt levelet tartalmaz. A lélek gyötrő kínjairól szólnak ezek az őszinte önvallomások, amelyekben kiibontakoziik egy háborús Wertiher-regény. Zlilahy Lajos „A két fogoly" című regényében fogta meg rokonvonásokkal ezt a témát, amely alapja Gyóni e verses-regényének. De ami Zilahy regényében ténylegesen is megtörténik, mindez Gyóni verseiben csak gyilkos gyanú és sejtés, a rab katonának a szenvedés és féltékenység pusztító csírájával megmérgezett lelkében. És ez a gyilkos gondolat leteríti, elűzi, ha hazagondol, az elképzelt és annyiszor sóvárgott viszontlátás boldogságát is, mert köztük állnak már az egymás nélkül eltöltött hosszú éjjelek és nappalok. Gyóni Géza lelkét ezek a gondolatok még inkább őrölték, mint más, csaknem valamennyi fogoly katonáét, aki otthonhagyta fiatal asszonyát; az ő sorsa is már asszonnyal, — egy fiatal szabadkai úriasszonnyal — volt egybeforrva, de akit eskü még nem kötött hozzá, hanem aki csak szemének tekintetével égette be emlékét a költő életébe. „A szomorúság útja egyesít bennünket Istennel", — írta le valahol ezt a mondatot Dante halhatatlan művében és Gyóni Géza is minél elviselhetetlenebbnek érezte ká'lváriajárását a rabságban, a szomorúság1 útján, annál közelebb került költészetében Istenhez. Magyar nemzetének sorsáért most így imádkozik: „Csukódjatok be rácsos ablakok! Isten szemei csak ti nyíljatok! Isten szemei, fényes csillagok, Raibságos éjiben, bús térdeplésben Lássátok, szegény esdeklő rabot. Utolsó verseinek kötete 1918-ban jelent meg „Rabságban" címen a budapesti Atihaeneum kiadásában. Ennek a kötetnek anyagát Tscheik Ernő, volt iglói állami tanítóképzőintézeti rajztanár írta le apró papírosdarabokra és botjában elrejtve hozta magéval. Az eredeti kéziratokat és a halott költő relikviáit azután Balogh István fogoltyársa mentette haza. A „Rabságban" c. kötetben megtaláljuk a „Levelek a Kálváriáról" című ciklus második részét, tizenhét levelet. E versek témája folytatása az előbbi ciklus gondolatainak, de sokkal nyugodtabbak és most már mintha azzal vigasztalná magát: hátha a kétségek és gyanúk csak rém látó agyában élnek. A torzképek közt vergődő lélek még egyszer megérzi a bizakodás balzsamát akkor, amikor a fogságban egy rokkant honvéd levelet kap a Mátra aljából feleségétől, Julistól, aki üzeni néki: ne féljen, ha úgy vánszorog is haza, mint egy béna koldus, csak egyszer itthon legyen, büszke lesz még a mankójára is. Julis asszony, az egyszerű paraszthitves üzenete az ő lelkének is üzenet volt, s újra feléled a hite a magyar Máriákban, akik hűséggel várják vissza messze szakadt szeretteiket.
