Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Fiedler józsef: Főbiróválasztás

val... No, Mária... Ne reszkess úgy galambom... Nékem sem könnyű ám, hidd el, de hát...

Leánysírás fojtotta el szavát.

Mónika nekitámaszkodott a falnak. Szemét lehunyta. Szíve olyan eszeveszettül vert, hogy azt hitte, szétveti a mellét. Térde is elviselhetetlenül reszketett.

Sokáig nem hallott semmit, csak tulajdon vére lüktetései.

Aztán megint Gáspár beszélt odaát.

— Ismerheted anyámat, inkább akarja menyének a gazdag Bergstetter Jörg leányát, mint a szegény Lőric pékét.

Kurtán fölkacagott és utána sóhajtás szakadt belőle.

— Hát jól van, elveszem, de tudom, hogy egy halott embernek lesz az asszonya!

— Gáspár!

Kétségbeesetten sikoltott odaát a leányhang és Mónika látta, hogy árnyéka a fiúhoz tapad a falon.

Megölelték-e egymást, vagy csak egymásmellé kerültek, nem tudta Mónika. Csak azt hallotta, hogy Gáspár nyugodtabban beszél odaát a szobában.

— No ne ijedezz lelkem! Nem, nem veszejtem el magamat. Bűn lenne az... Élni fogok, ne félj... Csak a szívem lesz halott mellette az életem végezetéig . ..

„... csak a szívem lesz halott mellette az életem végezetéig..." csak a szívem lesz halott mellette az életem végezetéig..."

Mónika már nagyon sokszor simított végig homlokán és mégsem tudta kiverni ezt az egy mondatot a fejéből.

Nem tudta mennyi idő tellett el, de odaátról már nem hallatszott semmi nesz és eltűnt a fairól a két egymáshoz tapadó árnyék is.

Most homályosan emlékezett arra, hogy hallotta az ajtó csukódását a szomszéd szobában.

„De az már biztosan nagyon régen volt."

Agya zúgott, arca elviselhetetlenül forró volt és a mellében még mindég valami fojtó, rettenetes szorítást érzett.

Odaszorította kezét a pruszlikja fölé.

Apró, reccsenő neszt hallott.

„A szív!... Gáspár mézesszíve!"

Kigombolta ingét és kivette.

Két darabra hasadtan feküdt a mézestészta a tenyerében. Nem látta a sötétben, csak ujjai tapogatták ki az eltörött formákat.

„Összetörött, halott szív ..."

Egyszerre könny öntötte el szemét és vállát zokogás rázta meg.

„El, csak el innen, minél előbb!"

Odakint megkondúlt az Erzsébet-templom harangja.

Ettől Gáspár szavai jutottak az eszébe.

„Úgy van rendelve, hogy vízkereszt napján estéli harangszóig zárva maradjanak Kassa város kapui!"

„Most kondítják az estéli harangszót és akkor megnyitják a kapukat!" Hirtelen, mintha valaki kergetné, odament az ágy mellett álló láda mellé. Kinyitotta. Lázasan kapkodta ki belőle cókmókját és batyuba kötötte.