Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Kritika - Thurzó Gábor: Erdősi Károly: Mumiák és minarétek - Thurzó Gábor: Molnár Kata: Égnek a mécsek

lal eljegyzettségnél kevesebb erjedtsége is. Minden, ami mese és külső fogás: régi bevált ötlet, amelyből írtak már világirodalmi remeket és nagyon kitűnő magyar munkát is. Molnár Kata az elsőnek nyomába se lép, ami az események, a történelmi mélyebb kapcsolatok gazdagságát, társadalmi sokrétűségét, szinte szociológiai alaposságát jelenti, — a másikat pedig csak nagyon távolról, a történelmi vonatkozások szelíd és biztos anakronizmusában, érzelmes elomlásában közelíti meg. Rabul ejti a kötelezőnek érzett konvenció, az előre megadott és elkerülhetetlennek tartott keretek, amelyekbe önkénytelenül, síma úton illeszkedik a legegyénibb mondanivaló, a legsajátabbnak és legsajátságosabbnak hitt családi esemény-sorozat is Ezektől a beidegződött, szinte a család-regény műfajához tapadt külsőségektől szabadulni majdnem lehetetlen s ebben az esetben, a Molnár Kata regényénél is, a műfaj előre megszabja a valóság lehetőségeit.

Molnár Kata Thomas Mann útján arra vállalkozik, hogy összekapcsolja egyetlen gondolat bemutatására a történelemben elvesző mult a t, más szóval: azt a bensőséges családi ötletet, amely legszemélyesebb vonatkozásaiban is elidegeníthetetlen része a történelemnek, — az időszerű mával. De amikor hű marad a külső és belső szerkezeti adottságokhoz, az íratlan és úgy látszik elkerülhetetlen szabályhoz és sorra hozza a család-regény bármilyen korban is biedermeier olajnyomatait, az obiigát és bő lehetőségű anyagi romlásokat, az ércnél maradandóbb polgári típusok vázait, — szerencsére nem marad hű a családi-regényt írók szokásához, akik addig tartják kezükben a témát, amig a családi virágzás, a kötelező „Blüte",az apró-cseprő mosolygósán szomorkás jelenetek millefleur-kézimunkája tart s a széthullásnál lazán kiengedik hatalmukból a regényt. Molnár Kata nemzedék-regénye éppen a „Verfall"-nál kezdődik igazán, ott, ahol alig néhány lap választja el a befejezésétől, ahol az emberek kapcsolataiból egyéni sorsok válsága emelkedik ki s az eddig egymásban elmesélt sorsok különválnak külön és önálló történetekké. Itt lép ki a követőből, a kicsit akadékoskodó és saját toliakkal is dicsekvő tanítványból az önálló író, aki szinte a névjegyét adta csak le addig és későbbi megismerkedésre kér figyelmet.

S itt kezdődik az az író, akinek nem a regényére, hanem a képességeire, szokatlanul heves és magvas emberi egyéniségére érdemes felfigyelni, ez íróra, aki megcáfolva az asszony-íróknál szerzett tapasztalatokat: egyszerre nő és egyszerre ember. Rögtön feltűnik, hogy a kötelezőnek érzett konvenciókon túlemelkedve egészen egyéni hangulatát adja, — egy erős és hajlíthatatlan egyéniség jelével — a megszokott érzelmes jeleneteknek. Nem a felszínt mutatja, az első mélyebb réteget takarva föl, hanem az ösztönök és indulatok mélységéről, kiismerhetetlen kapcsolatairól a köznapi megnyilvánulásokhoz, értesít, hirtelen föllobbanó és eltűnő utalásokkal. Megtartja a szokásos érzelmes jeleneteket, a biedermeier elmátkásodásokat, a szerelmes legyeskedéseket, az illő derűre-borut, azonban sohasem céltalan nála valami, mindenben, még a legjelentéktelenebb megnyilvánulásokban is mérhetetlen emberi feladatot sejtet. S ez a feladat nem a morális lelkiismeret aggodalma, — a morál vallásos külsőségekhez kapcsolódó formájáról nála szó sincs, — hanem mélységes becsület-érzés. A becsület, a kapcsolatok tisztasága és hűsége, a cselekedetek értékének határozott, szem előtt tartott tudata: ezek a komoly, egészen egyéni indítékok lappanganak ismerős hangulatokat, kötelező érzelmeket közvetítő Jeleneteinek mélyén, föltörésre készen, de még nem foglalva el az előtért. Még megalkuszik a kényelmesebb megoldásokkal, nem az,ért, mert nem érzi az egyéni lehetőséget, hanem mert nincs elég ereje még a végleges, határozott állásfoglaláshoz. S ez már az író diadala a témán, az egyéni belső tartalom győzelme a kötelező leleményen.

Alakjai, akik ennek a kemény, felelősségteljes világnak bemutatói, vagy helyesebben egyelőre csak ér,zékeltetői: szintúgy ismerősek, mint maga a mese, a fordulatok egymásutánja. Ki nem ismeri a családalapítót, ebben az esetben Freyde Ferencet? A keményen érzelmes örökanya nagyasszonyt, ebben az esetben Freyde Fecencnét? A könnyelmű, de szeplőtlenül egyenes férfit, ebben az esetben Kuncz Ádámot? Vagy a többit: az