Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Kritika - Thurzó Gábor: Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás

az utazás eredménye kibékítheti azt, aki átélte és erre a felemás bölcsességre jutott, amelynek hasznát s győzelmét vagy kárát és bukásál maga látja meg később, s sajátmagában intézi majd el annak gyümölcseit vagy aszályát, a saját emberi lelkiismeretével, — de egyáltalában nem elégítheti ki azt, aki kívülről nézi és a megoldást valóban megoldásnak, az eredményt valóban eredménynek akarja látni s nem törődik azzal, hogy a megoldás helyes-e a sajátmaga életszemléletének partjáról. Mert az ilyen legszemélyesebb útleírásban is irodaimi művet lát, a közönség prédáját, a vallomást tevőben regényhőst és a mű céljában pedig értelmet. S a baj aztán ott kezdődik, hogy egy kitűnő, mutatós, fölötte meggondolkoztató és emberileg mélyen érdekes könyvben nem láthat mást, mint sehideg-semeleg kísérletet, s a megoldásban feloldhatatlan zavart, a mű remek írói értékeiben pedig mintákat csak. Mert ez a sajátosan egyéni munka, a Fejtő Ferenc édes gyermeke, nagyon közös munkája ennek a kornak és léptennyomon, legszebb erényeiben és legérdekesebb hibáiban is egyaránt Márai Sándorról beszél és a közös hangról, amit egyszerűbb lenne „nemzedéki stílusnak", de igazabb Márai-modornak nevezni. S nemcsak a stílus Maráié, hanem az egész elképzelése, az apró ötletek szóban és gondolatban, az élmények maguk szinte, a következtetés és az öntudat, egyszerre a poigáré és az osztályból akarva-akaratlanul kikivánkozóé. A nyelv először is, a szavak válogatott sora, egy-egy Ízesen, meglepő frissességgel magyar szó és a nemzetközi szellemiség félig zsargon, félig szakkitételes. Aztán az uralkodó kedves szó ötletének mindenen keresztül való hajszolása, a meghökkentő, pucérságával a környezetből élesen, eredeti zamattal kiütő szokatlanul „nem irodalom képes'' kifejezés, amely egy egész mondat, egy egész passzus hangulatát csalhatatlanul megadja. Szereti ő is az óvatos nyelvtörténeti kóstolgatást, semmit sem céltudatosan vagy szántszándékkal, hanem csak ahogy valami ráragad, sokszor kisérő nélkül, valami avitt olvasmányból. A kevés és viszszatérő ige, s a sok, pazar jelző használata neki is kedves fogása. Ügyel a mondatok meglepő váltakozására, egy-egy rövid mondatra hosszú, kacskaringós körmondattal üt rá, valami bizarr és érdekes zene érzését nyújtva így. Eleme az óvatos paradoxon, amely majdnem tréfa már, elmés ötlet és nem kíván gondolat lenni, ami közöl is valamit, s hangsúlyozza, hogy ez is a szépen szólás miatt van s alig több a nyelv szépségének, kifejezőképességének próbájánál. Éppígy játék, finom és avatott játék,az egésznek érzelmesen cinikus hangulata, a kicsit pesties borongása, amely távolról sem komoly, fele vicc, fele pillanatnyi elérzékenyülés. S ez is mindig pontosan ott, ahol szükséges, mert már előre várja a követőtől mindenki. Mintha Fejtő — és vele együtt a tanítványok — azzal törődnének csak, hogy a modort hiánytalanul adják vissza. Ez a stílus és ez az elbeszélő modor, hosszú elidőzéseivel valami látszólagosan csekély jelentőségű részletnél és a gyors összefogással a lényegesnek látszó pontokon, a kicsi kiemelése a nagy, az egyéni fölemelése az egyetemes kedvéért s mindezt az ötletes játék, a könnyed röppenés\kedvéért, — nagyon-nagyon a Máraié. És természetesen ott, ahol csak a felületen van — Fejtő nagyon mélyen is ezekkel az eszközökkel dolgozik, például könyve végén a furcsa megtéréses vallomásban — elkerülhetetlenül a Márai világának, sajátos családi múltjának képére hasonlítja át a rajzolt, s olyan érdekes környezetet is: az egész családon valami önkénytelen német hivatal-csaiádi gőg és elzárkózás, valami összeszorított fogú szenvedélyesség és egyáltalán nem a szándékolt és vaiószinűleg valódi jellemzetesség látszik. Behódol a mintának egész magatartásában: éppolyan kicsit tétova, kicsit meg céljait és önmagát nagyon ismerő csavargó, mint a minta, aki eleve fölénnyel csodálkozik mindenen, akik a messziről jött ember a velejéig és mégis egyszerű rajongó, egyszerű megtért tékozló, ha mindazt látja, amit nem hirdet, amitől szabadulni nem tud, — a hagyományt a hontalanság, a szabályos erényt a nyers szabadosság, a célt a céltalanság, a helyeslést a fanyalgás fölött. S a legfontosabbat: stílusban és magatartásban olyan szorosan Márai nyomán, az ellentétek örömét. S az egészben valami hamisítatlanul egyénieden hangulatot: ha avatatlan olvassa el egy sorát, egy passzusát, Máraira hajlandó esküdni.