Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Martin Rázus verseiből: Utolsó vers. Meteor (Ford. juhász Árpád)
MÁRTIIN RÁZUS VERSEIBŐL UTOLSÓ VERS Istenem, Istenem, a templomod csendes, mikor a Te szolgád itt betűket rendez, ír, ír, jegyez hűen, hol nevetve, hol meg Keserűen, vággyal teli, nehéz gondba, mert, amit ír, kinek mondja? Lesz-e hangja túl a síron? S amit kezdtem, azt — megírom? METEOR Augusztusi éj... lágy szellő sodor. .. Fény. Szétszakad tőle a sűrű homály, látni a pajtát, a kunyhót hol áll... Ó, meteor, honnan jösz, honnan? mögötted setét vonja be újra az éj keretét, itt lent csupa mélység, ott fent meg az égnek füzei. Ki sejti, hogy itt emberek élnek, éreznek, szenvednek, mondd, mert mindenütt egyenlő gyötrő a gond. — Hová tűntél el meteor? gyere, szikrázd az eget csillaggal tele, vagy ragadj el a fénynek szárny aliin, hadd rengjem át a régi álmaim, látni szeretném az egész világot, az alvó tájat, amely ott hoimálylott lángod mögött, az embert, aki él, az ereiben úgy kering a vér, mint az enyémben és amit teremtett ajándékul eljövő életeknek ... Ó, meteor, bízd rám magad s repülj velem, sugáros út lesz, végtelen az augusztusi éjben. Fordította JUHÁSZ ÁRPÁD
