Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Reményi József: A diplomata
— Nos? — Iván, csütörtököt mondott diplomata eszed. Majd a rendőrügyészhez fordult: — Én ennek a férfinak valamikor a szeretője voltam. Ha szerelmet vallott, akkor is nekem kellett kiturkálnom belőle a szót. De ha pénz kellett... tyúh, akkor még az Úristent is elhallgattatta volna fecsegésével. Kanadán át szállítottunk nőket Amerikába, sőt Dél-Amerikába. Ezzel az üzlettel s a szerelmemmel megelégedhetett volna, igaz? Hát persze, hogy igaz! De uzsorás lelke van. A pénz a mindene. Három év előtt faképnél hagyott. S akkor elhatároztam, hogy kibabrálok vele. Minden lépését figyelemmel kisértem. Én sütöttem ki kémkedését is. A legdiplomatikusabb ember is lehet tökfilkó. Ezt a siket hiva' talnokot... elmondjam-e? Elmondom! Igen, én fizettem. Tőlem különb fizetést kapott, mint a kormányától. S a titkárnő egyik alkalmazottam nővére. Mellékesen jegyzem meg, hogy a két nővér nem is hasonlít egymásra. — Fogja rövidebbre a mondanivalót — intette le a rendőrügyész. — Hiszen, ha mindent elmondanék!... Igaz! A bosszú zsibongott bennem, de talán még a bosszúról is megfeledkeztem volna, ha... hogy is mondjam, ha nem győződtem volna meg arról, hogy ez a csirkefogó el van ragadtatva saját magától. Megtudtam, hogy Hammerschmidt a barátja. Da, hogy el ne feledjem, remélem, Hammerschmidtnek nem esik semmi baja. Derék ember, s nem szeretném, ha miattam bajba keverednék. Tudja a férfiak szeretik kitárni szivüket a nő előtt... én olyan nő vagyok, hogyha férfit meghallgatok, az azt hiszi, hogy a szívemmel hallgatom... mondom, ez a Hammerschmidt egyszer elmondta, hogy neki többi között konzul barátja is van. Ezen az alapon több pénzt kérhettem volna tőle, de nem tettem meg. Akkor fogott el a düh, amikor Hammerschmidt egy ízben azt kérdezte tőlem, hogy találkoztam-e már sikeres emberrel? S erre hozzátette, hogy Iván Kuprianoff a világ legsikeresebb embere, mert a meggyőződés és a meggyőzés hangján így nyilatkozott önmagáról. No majd befütyülök neki. Be én. Azért jöttem ide nemrég s elmondtam önnek, hogy micsoda ember ez a tekintélyes valaki. Rajtam túl akar járni, s ugyanakkor a világ legsikeresebb emberének nevezi magát? No Iván — fordult a konzulhoz — hogy is állunk azzal a sikerrel? Hammerschmidt bárgyún nézett a konzulra. A siket írnok ostobán bámult. A száraz titkárnő megvetéssel tekintett gazdájára. — Hogy én mért jelentettelek fel? Azt is tudom, hogy valamikor meg akartál mérgezni. Majdnem elfelejtettem. De hogy valaki ennyire hencegni tudjon! Sikeres ember! Semmi baja! Olyan ügyes, hogy nem görbülhet meg a hajaszála! Úgyis a nyomomban voltak. Gondoltam, ha feljelenjek, ezt az én javamra írják. Ugye ügyész úr — s tekintete a rendőrügyészre esett — az ítélet kimondásánál figyelembe veszik, hogy én jelentettem fel ezt a gazembert?? A rendőrügyész bólintott. A konzul szürke, szúrós szeme rámeredt a nőre. — Hazudsz — mondta éles hangon. — Minden szavad hazugság. S az ügyészre szegezve tekintetét így szólt: — Ennek a viselkedésnek, ennek az otromba és pimasz vádnak ön is megadja az árát. Hogy vádolhat engem, mikor egyetlen egy* Írásba foglalt adat nem áll rendelkezésére? Kormányom ... — Ne hivatkozzék kormányára, egyáltalában ne hivatkozzék semmiféle erkölcsi tényezőre. Az adatok kezemben vannak. Néha az óvatos ember is ír levelet. Néha... hogy is hívják magát? Ha nem emlékszik, megmondom.
