Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Reményi József: A diplomata
mében része van az osztrák mérnöknek. Feltevését semmiféle érvvel sem tudta volna megerősíteni. Arra is gondolt, hogy a tárgyalás után nem megy vissza ez irodába, hanem vonatra száll, kiutazik Newyork környékére, s távol a várostól visszanyeri nyugalmát. Erről a tervéről is lemondott, mert ugyancsak nevetségesnek vélte. Miért meneküljön azelől, ami nincs? A képzelt veszedelem elől?1 De a képzelt veszedelemnek ép az a természete, hogy nem adja meg a menekvés könyörületét. Reggeli után jobban érezte magát, irodájáöa is felnézett, átvizsgálta postáját, s tiz óra tájban jelentkezett a rendőrügyésznél. S ez az ember, akiben állandóan settenkedett a gyanú, s aki homlokán a lélek-hamu alázatát sohsem viselte s aki a bánatot is kiirtotta az óvatossággal, olyan élményen esett át, amelyre csakugyan nem számított. Mi a gyanú? A szív sintére. Veszett ebet lát ott is, ahol ugató kutyáról van szó. Mi a diplomata, pláne ha Iván Kuprianoff a neve s egy kis nemzet newyorki konzulja? Az óvatosság zsenije? Hátha az óvatosság karikatúrája! Mi is történt Iván Kuprianoff konzullal? Állandó gyanakvásáért milyen bért kapott az élettől? A rendőrügyész — hosszú, csontos ember, aki feketekeretű szemüveget viselt s lesült arcából, ha mosolygott, aranyfogai úgy ragyogtak ki, mint a néger arcán — közönyös udvariassággal fogadta. A konzul már-már arra hivatkozott, hogy diplomata immunitása alapján más úton-módon lehetett volna ezt az ügyet elintézni, de az utolsó pillanatban óvatossága lefegyverezte kitörni akaró önérzetét. Egyébként is az volt a véleménye, hogy az önérzet csak akkor indokolt, ha érvényt szerezhet hatalmának. Néhány közömbös szó után a rendőrügyész a következő kérdést intézte a konzulhoz: — Mióta van Amerikában? — öt éve. Ha szabad kérdeznem, mi köze ennek ehhez az ostoba autóincidenshez, amiért beidézték? — Kérem — mosolygott a rendőrügyész fanyarul — az ember néha olyan kérdéseket tesz fel, amelyeknek fontossága később derül ki. A konzul cigarettára gyújtott. — Nekem tizenegykor a hivatalomban kell lennem — mondotta. — Sajnálom, hogy az ügyfelek késnek — jegyezte meg a rendőrügyész. Iratai között turkált. Egyszerre felemelte fejét s ránézett a konzulra: — önnek Iván Kuprianoff a neve? — Az. — Mindig is az volt? — Pardon — pattant fel a konzul — ez visszaélés hatáskörével. Tessék hozzám az autóincidensre vonatkozó kérdéseket intézni... ezért vagyok itt. — Csendesebben, csendesebben — intette le a rendőrügyész. Kinyílt az ajtó. Hammerschmidt Rudolf lépett be s az a nő, akinek autójába majdnem beleütközött az osztrák mérnök gépe. A nőről kiderült, hogy biztosítási ügynök, egyáltalában nem kívánt eljárást az osztrák mérnök ellen, jóllehet idegeit megviselte az ijedtség. A rendőrügyész a válasszal meg volt elégedve; a mérnököt kioktatta, a közben beérkezett rendőr élő szóval tett jelentését összehasonlította az írásban tett jelentéssel, s az ügyet befejezettnek tekintette. A nő eltávozott; Hammerschmidt ott maradt. S a konzul, az óvatos konzul, az elővigyázatos férfi mintaképe, a diplomata dicsfénnyel övezett külügyi hivatalnok, nem tudta magába fojtani a következő megjegyzést: — Nagyon ráérhet rendőrügyész úr, hogy ilyen semmitmondó ügyben becitált.
