Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Fiedler József: "Sic fata volunt"
előtti térre futott le a tekintete. Itt két uj szekér állott az előbbi ponyvasátoros szekér mellett. Körülöttük, egymásra rakva, ládák hevertek a földön. Sötét fatestükön csillogva világítottak a vasveretek az égi planéta fényében. A legelsőt megismerte. János Zsigmond ruhásládája volt. És hirtelen, mintha átlátott volna »fényezett deszkákon, maga előtt látta a ládákban lévő tarcolánselyem meg bársony ruhákat. És most beleképzelte a ruhákba gyermeke izmosodó, tizenkétiéves testét is. Mindegyikben maga előtt látta a kis királyt. A tengerzöld, virágos tátottából szabottban: ebben játszott tavasz idején a kolozsvári palota kertjében. A kék bársonyból varrottban télidőben futkározott a palota folyosóján. Azt az arannyal hímzett bíborbársonyt meg akkor viselte, mikor Fráter György karján megjelent a rendek előtt. „Hogyan vivátoztalk akkor az urak és most mégis kiforgatták mindenéből!" — Én szegény, kis, országtalan királyom ... Hirtelen szakadt ki belőle a szó és szemét elöntötte a könny. És akkor is nedves volt még arculatja, mikor, majd egy óra múlva, ott állott az alvó János Zisigmond ágya mellett. Kemény, vértelen ajka m ősit puhára lágyúlt, hogy a gyermekét nézlte. — Mi lészen mivélünk koronánktól megfosztva?... Lengyelbe száműző tten? ... Nem is hallotta, hogy nyílott az ajtó, csak akkor vette észre a városbíró feleségét, mikor az már előtte állott, — Céczey Lémért főkapitány uram küldötte el emberét és kérdezteti, melyik órában akar a holnapi napon indúlni felséges asszonyom? Halkan beszélt az asszony. Közben mindég a földet nézte. Izabella felállott az ágy mellöl. Ajka megint csak egy kemény, vérfelen vonal volt. — Mondjad meg néki, hogy nem megyünk! — 'Nem-é? — Nem. — Csak nem másította meg elhatározását felséged? — Igen. — De hiszen a szekerek odalent már megrakodtak. — Felölünk... Sára asszony szemöldöke a magasba szökkent. — Miért nem alkar menni, nagyságod? Talán csak nem a kicsiny királlyá I vagyon valami? — Nem. Izabella hangja keményen csattant. Odament a faragott támlájú karosszékhez. Kettőjük közé került most az asztal és a gyertyák világa. A fehér diám ászt abrosz visszfényétől fehérebbre sápadott a királyné és megfakult Sára vörös arca is. — De hát akkor miért nem akar útnak indulni felséged? Izabella két fehér keze egymással viaskodott. És sírással viaskodott a hangja is, mikor beszélni kezdett: — Mert nem tehetem ... Mert, ha elmegyek, akkor... Nem bírta folytatni tovább. Ajka remegni kezdett. Aztán átragadt a remegés a testére is és egyszerre kitört minden magába fojtott könynye. Be leroskadt a székbe. — Nagyasszonyom az Isten szerelmére ...
