Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon
Majd hirtelen ezt kérdeztem: — Hallott már olyan emberről, aki egész életében operaénekesnek készül és soha sem lép fel? — Nem — felelte némi gondolkozás után — még nem hallottam ilyenről. — Én ismerem azt az embert. Nehogy azt higyje, hogy valami szerencsétlen flótásról, félreismert zseniről beszélek. Boldog ember ez, mert egész éle tét annak szenteli, hogy azzal foglalkozik, ami legkedvesebb a szívének. A szépség mániákusa, a mámor, a felolvadás tanulatlan filozófusa. A legnagyszerűbb ember, akit valaha is ismertem. Könyv nélkül tudja Wagner operáinak partitúráit. Maga is látta már, — cukorkákat árul az éjjeli lokálokban. — Különös. — Ugye. De írígylésreméltó is. Az ilyen ember nem tudja meg soha, mi a csalódás... Nem vágyik nagyra... csak a legnagyobbra. Szét tudja választani magában a kenyérért küzdő, robotoló embert és a szépség megittasult, halhatatlan lelkét. Valójában nem is ő az, aki kosárral a nyakában egyik asztaltól a másikhoz lépeget... Ez csak az árnyéka, a rossz test, egy fakó arc, kopasz homlok, kifinomult kezek... de a szemei mindig túlvilági fényben csillognak... Ö zenét hall akkor is, amikor mások szenvednek a csendtől, neki zene minden... Látja, ez az ember az én ideálom... Világosabban már nem tudtam szavakba önteni azt, ami bennem vajúdott. Az elmúlt napok gazdag élményei most kikivánkoztak belőlem s vigyáznom kellett, nehogy úgy tűnjek fel Klára eiőtt, mint az olyan ember, akinek megártott a sok regény. Láttam rajta, hogy nem kételkedik komolyságomban; tudja, hogy problémáim vannak, bárha ezek egy kissé „intern" problémák is az ő számára. Neki is vannak súlyos kérdései; nemsokára praktizálni fog, mennyit kell majd tanulnia, mennyi nehéz feladat vár rá... Beszélgetésünk más irányt vett. Regényekről és filmekről mondtuk el véleményünket és kitünően szórakoztunk. Mikor elváltunk, én a következőket mondtam Klárának: — Emlékszik arra a fényképészre, aki tegnap az uccán levett bennünket... arra a zilált emberre... A legjobb barátom. Klára csodálkozva nézett rám. VII. ...Most már egyre kevesebbet vitázom önmagámmal. Mint a híres nagy vitatkozók, akik heves harcokban minden érvüket elfecsérelték s most nem maradt semmi más, mint egy reszkető vén szív, mely a világ zajára ütemesen reagál. Tegnap még csupa lázadás voltam, a feltoluló szenvedély vérmes hullámai piros és kék színekben táncoltak szemem előtt, győzni, mindenáron győzni akartam; — ma csendes vagyok és némán szemlélem a nagy csata pusztításait. Odakint végérvényesen tavasz van, a szomszédunk kertjéből zöld diadalmi zászlót lobogtat a diófa és csitri lányok vidám kofálgatással érkeznek az iskolából, — ám én egyre többször gondolok arra a másik világra, melynek illata — tudom — elkísér a halálba. Még itt ülök a kitárt ablak előtt könyvek és papirosok társaságában és egyéb okos dolog híjján „program"-ot csinálok, de mintha egy távoli ország elküldötte volna értem a követeit. Mindegy, hol csapnak le rám, akár a város fényes köpenyében, akár a milliószor letagadott vágyak hiú mámorában, sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz a távozás, mint volt az ismerkedés. Tudom, hogy kapzsi és
