Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Kavec Matuš: Hófúvás (ford. Farkas István)

KAVEC MATÚŠ: HÓFÚVÁS Az utóbbi időben egész sereg rendkívüli vonat jár a vonalon, különösen tehervonatok. Alig van időnk, hogy elindítsuk az egyik vonatot, már a má síkhoz kell szaladnunk. Még a nagy leépítés előtt, amikor még jó gazdasági konjunktúra volt, sem volt talán olyan élénk forgalom, mint az utóbbi hóna­pokban. Az embernek annyit kell szolgálatban szaladgálni, telefonálni, távi ratozni, írni, hogy még leülésre sem marad ideje. Rolko kolléga, aki előttem tartott éjjeli szolgálatot, panaszkodott, hogy az egész tizenkét óra alatt nem volt arra ideje, hogy leüljön, még csak ülve írni sem tudott. Ha még legalább az időjárás szebb lenne! De állandóan fagyos szél fúj, mintha valaki fölakasztotta volna magát, hordja a viharos felhőket, néha az ember öt lépésnyire nem lát maga elé mindenütt hótorlaszok képződnek, belepik a pályát és roppant megnehezítik a forgalmat. Tegnap a hótorlaszok ia nyílt pályán megállították a gyorsvona­tot, és sok munkába került, amíg azokat eltakarítottuk. Minden vonat késik és a késését már nem is percekre, hanem órákra számítjuk. A mi állomásunkon legalább nem állnak meg a gyorsvonatok, s bizony beszüntethetnék az éjjeli személyvonatok megállását is, mert egész éjjel egyetlen jegyet sem adtam ki. Senki sem utazott tőlünk, s ezért a váróterem­ben be se fűtöttünk. Éjfél után félkettő lehetett, «mikor elindítottam a zsolnai személyvonatot, A legközelebbi vonat ellenkező irányból a menetrend szerint két óra múlva ér­kezett volna, de legalább egy félórát fog késni, ha nem egy egészet, így legalább kissé megpihenhetek. Az állomáson minden nyomasztó volt. A szél úgy belémkapaszkodott, minthogyha a vonat alá akart volna dobni. Ügy éreztem, hogy keresztülhatol ruháimon és mái a csontig ér a hideg. Alig tudtam kivárni, míg az egész sze­relvény eldübörög mellettem A vonat piros lámpái még el sem tűntek az éj­szaka sötétjében, már is beszaladtam az irodába, ahonnan a lámpa úgy hu­­nyorgatott, mint eleven, sárga szem a fehér halál elhagyott völgyében. Leráz­tam magamról a havat és azt mondtam Raguznak: — Menjen, nézze meg, hogy a Kövecsesnél nem képződnek-e hótorlaszok? Ott mindig baj van. Nehogy megint megállítsa valamelyik vonalunkat! A Kövecses mellett a vonal keskeny völgyben halad, s rövid idő aliatt két méternyire is feltüremllik a hó. A gyorsvonat is éppen ott állt meg. Raguz kiment. Én elterpeszkedtem a kályha melletti karosszékben és el­­szunyadtam. Ha valami történne, majd felkelt a távírótiszt. Végtelenül kime­rült voltam. De nemcsak ée, hanem a többiek is úgy érezték, mintha valami szörnyeteg hengeredett volna ránk, vagy mintha* az egész égbolt leszakadt volna. A távírótiszt panaszkodott, hogy szolgálat közben még sohasem volt olyan álmos, mint akkor. Pedig pontos hivatalnok volt, aki még akkor sem húnyta volna le a szemét, ha az éjjel ötven órából állott volna. — Ezt talán az a szél és a fagy teszi — mormogtam álmosan, és már nem is hallottam, hogy mit felelt. Aludtam, bár szolgálatban nem szabad aludni. No de mi az ilyen kihágá­sokat kölcsönösen és szolidárisán megbocsátottuk. A sors azonban nem engedte, hogy tovább aludjak. Amikor a szemem felnyíiotttm, láttam, hogy valamit befelé tóinak az irodába. Jobban megnézem, ember! A padra fektették. A távírótiszt söpörni és rázni kezdte róla a havat, s kigombolta a kabátját. Raguz csak úgy a kezefejével örölitgette az izzadtsá­got homlokáról. — A Kövecses mellett a pályán találtam — mondta. — Ki az? — Valami turista — felelte Raguz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom