Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

den embere-. A kócos Felsner nekirohant Müilernek, mint valami ragadozó madár rácsimpaszkodott a széles, izmos ember nyakára, az meg ököllel veri a fejét.

A szobában megbomlik a rend, egymás hegyén-hátán tolongunk a verekedők felé.

— Szedjétek szét a bolondokat — kiáltja valaki.

Senki sem mozdul. A hirtelen alakult kör közepén a kékruhás üti Felsnert. Hemperegnek az olajos padlón, kidagadt erekkel öklözik egymást s a szobában tökéletes a tumultus. A verekedők egyikének, Felsnernek kezében megcsillanik valami, egy kés pengéje s ebben a pillanatban öten is rávetik magukat a nézők közül... Jó néhány percig eltart, amíg sikerül kicsavarni kezéből a veszedelmes szerszámot... A két birkózó lihegve áll kétoldalt, zsebkendővel törülgeti magáról a verejtéket.

Lassan megnyugodnak az emberek. Springer visszatér szokott helyére, aj szentképeihez és maga elé morogja:

— Hát nem tisztára bolondok ezek?...

Szótlanul ülök és nézem a lecsillapodó vihart. Teljesen józan vagyok s úgy gondolok az előbbi eseményre, mint egy zavaró incidensre, melyhez hál' Istennek semmi közöm sincsen.

Hirtelen nagyon messze vagyok mindattól, ami körülöttem lélekzik.

Fizetek és kibotorkálok a csillagos éjszakába.

Tudom, hogy ez az utolsó látogatásom a Hársfában. Szégyellem bevallani, hogy nem érzek semmi meghatottságot. Könnyű és vidám a szívem, mint a tavaszi reggelek.

VI.

A reggel vidáman és bizakodón talál. Ismét a kis medikával vagyok és a májusi napfényben úgy tűnik fel az éjszaka, mint egy hosszantartó álom, melynek nyomása csak lassan enged fel. Beszélgetünk önmagunkról és a világról és örülünk a fénynek. A kislány különösen boldog: mától kezdve bejár a kórházba, a belgyógyászaton fog praktizálni. A professzor a legutóbbi kollokviumkor nagyon megkedvelte s ő érzi, hogy sokat tart felőle.

Örülök ennek a sikernek, bér nem az én sikerem. Úgy érzem, hogy ma nagyon kevés ajándékkal boldoggá lehetne tenni. És nem nagyszerű ajándék, hogy május van s a napfény arany zápora fürdet bennünket a reggeli uccán?

— Most gyakran fogunk találkozni? — kérdezi Klára.

— Ki tudja? — mondom én és a gondolataim messze járnak.

Megáll, nagy kerek kék szemei rámcsodálkoznak.

— Maga megváltozott tegnap óta — szegezi nekem észrevételét. Mosolyognom kell.

— Egy kis exkurzión voltam az éjszaka — mesélem könnyed hangon — kirándultam a múltba. Régóta szükségét éreztem ennek.

— Ne mondja, milyen érdekes — áradozik Klára — és milyen tapasztalatokkal tért vissza a jelenbe?

— Megtanultam, hogy egész embernek kell lenni — mondom én mint valami bölcs, aki leszűrte tapasztalatainak végső következményeit. — Mindegy, hogy milyen irányban, de egész embernek. Szeretni és vállalni kell a lélek legkisebb rezdülését is és helyt kell állnunk a cselekedeteinkért.