Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

kadtam, de amely úgy él bennem, mint a legszebb emlék, az egyetlen igaz emlék az életről, melyről semmit sem mondhatok. Tudom, hogy az volt a helyes élet, de azt is tudom, hogy ma már lehetetlen volna visszatérni hozzá. Nem is térnék vissza, semmi áron! Azóta beléptem a társadalomba, pozíciót vívtam ki magamnak, nem volt könnyű dolog és minden nap újból harcolni kell megtartásáért. De ma, amikor veled találkoztam, — mert ha nem is kö­szöntem, láttalak — ma megütött ennek a régi világnak a szele és egy rop­pant fölfedezést tettem. Nem tudom, van-e értelme kiteregetni az érzéseimet, de azért elmondom Akkor, azon az estén, amkor utoljára voltunk együtt, nemcsak a könnyelműséget öltem meg magamban, megöltem az embert is! — Micsoda szamárság ez? — mordult rám Fleischmann. — Nem szamárság — tiltakoztam fölhevülten, — csak az igazság! Meg­öltem az embert és megszültem helyébe a gépet. Azóta a gép él, az átszel­­lemesített gép! Külsőleg mindenben olyan, mint az ember, ugyanúgy végzi a munkáját, küzd és verekszik, beszél és ír, gondolkozik és érez — és mégis, valami hiányzik belőle. Mindenben kiváló, mindenben elsőrendű, — de éppen ez a baj. Inkább ne lenne ilyen tökéletes; időnkint mondaná fel a szolgála­tot; rokkanna össze egy-egy nagy feladat elvégzése után; zokogna, mint a gyermek, kit mindenki elhagyott; lenne gyenge és gyáva és lenne bátran fölemelkedő; tudna vérezni egy eszméért és tudna hitével vizet fakasztani a sziklából; lenne hősi lázadó, ki fejjel fut a falnak és összezúzza magát az akadályokon; tudna szeretni úgy, hogy egész életét föltenné egy szerelemre s utána csalódva sírva menekülne új csalódásokba; ölné meg magában a gé­pet, hogy lenne csupa szív, csupa ideg, csupa elmondatlan vágy, gyötrő szenvedés; lenne egészen ember... — Bizonyára sok a pénzed — jegyezte meg a fényképész. Belőlem áradt a vallomás. — Vannak érzések, melyeket már sohasem élek át újból — panaszkodtam. — A gép nem ismeri ezeket az érzéseket; csak egy bizonyos hőfokig mele­gíti őket, amíg nincsenek ártalmára. Az érzelmek elragadnák az embert, meg­bénítanák az akaratát, elkábítanák az agyát; a gép mindezt nem akarja. Óh, barátom,, ha tudnád, nekem valamikor olyan nagyszerű érzéseim voltak... egy egész külön világ ... Úgyszólván semmi sem kellett hozzá, hogy valami csodásán könnyű hajóra szálljak s lássam eltűnni az ismerős partokat... Sok­szor egy melódia,... egy nyári délután forró lehelete, a frissen hullott hó gyémánt csillogása, egy felbúgó nevetés... Ma mindez nem ragad magával. Az agyam pontos és precíz, mindig tudja, mit kell tennie... Soha egy elbot­­lás, soha a legkisebb zavar... Belemelegedtem a saját lelkiállapotom ecsetelésébe. Lelkem legmélyé­ről jött ez a vallomás, mely olyan volt, mintha elárulnám önmagamat. Egész bensőm fájt és égetett, mint valami friss seb. Tudtam, hogy szégyenletes dol­got művelek; olyan titkokat fecsegek ki könnyelműen, melyeket még önma­gam előtt is rejtegetnem kellene! Mit gondolhat most rólam ez az ember, akit valaha barátomnak hívtam? Hiszen őrültnek kell gondolnia! Igen, bolond­nak, aki azt sem érdemli meg, amije van. Nagy belső szomjúság gyötört; sör nem csillapította. Ezeket az érzéseket még sosem mondtam ki ilyen fájdalmas őszinteség­gel. Láttam Fleischmann tágranyílt szemeiből, hogy vallomásom épp az ellen­kező hatást érte el. Ez csak jobban felizgatta egész lényegemet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom